Fotó: Pixabay.com
Vajon valós életet élek, vagy mindezt képzelem? Tényleg abban létezem, amit hiszek, vagy mindez csak káprázat?
Elszalad mellettem az idő. Sokszor úgy, hogy nem is vagyok jelen. Csak a gyerekekkel foglalkozom, vagy a vacsorával, ebéddel, aminek épp az asztalra kell(ene) kerülnie, végzem a munkám, mosok, a szerelőt hajtom, a számlákat fizetem és közben azon gondolkodom, lesz-e holnap. Elfoglalt vagyok.
Abban a pár percben, ami végre csak az enyém, amikor nincs semmi és senki más a fejemben, például az esti zuhany alatt, vagy amikor a dugicsokimat lopkodom a hűtőszekrényből, igyekszem arra gondolni, amit csinálni szeretnék. S pár kocka csoki után már csinálom is. Fejben. Milyen jó. Lehunyom a szemem és élvezem a lehetőséget.
Erősítem a tudatomban, hogy csak ki kellene nyújtani a kezemet és már el is érném. Hitegetem magam, hogy csak kicsit kellene még megtennem ahhoz, hogy teljesüljenek a vágyaim. A pénztárcámat erről nem kérdezem. Ezekben a szabad percekben nem beszélünk. Ő sem gondol rám, én sem rá. Csendben őrzi a titkot előlem, nem árulja el, hogy mennyit rejt. Én sem, hogy mennyi kellene. Ez egy ilyen konszenzusos megegyezés köztünk.
Egyik kocka csúszik le a másik után. Van még pár perc, be kellene csuknom végre a hűtőajtót, még a végén ez is tönkremegy. A mosogatógép épp elég volt a hétre. A koszos edények nálunk a veszekedés legkomolyabb forrásai. Nem bírnék ki még egy gépcserét.
Inkább visszateszem a csokit és becsukom a hűtőt. El is telt az a csaknem négy perc, ami most teljesen az enyém volt. A kitárt hűtő előtt hűsölve töltök több lopott percet is. Van, hogy egy kis Cola is lecsúszik, egyszer élünk.
Kimegyek az udvarra, a fű kiégett, áll a levegő. Végignézek magamon, a házon is, melyből az imént kiléptem. Savanyútej szagom van, a házat pedig még soha nem láttam ilyen alacsonynak.