Vajon hol végződik a kompromisszumok sorozata egy párkapcsolatban, és hol kezdődik az érzelmi manipuláció, a másik kihasználása? Meddig mehetünk el egy párkapcsolatért és milyen elvárásaink lehetnek benne?
Vannak, akik kiteljesednek egy szerelmi kapcsolatban. Az ő esetükre mondjuk, hogy az egy meg egy az három. Virágoznak, boldogok, s amerre járnak, ott is minden virágba borul. Hol kezdődik mégis a másikkal való manipuláció, mikortól válik eszközzé a pár másik fele? Ehhez kell egy olyan valaki, aki képes ezt megtenni, és egy olyan is, aki hagyja, hogy megtegyék vele. Talán éppen úgy keresgélnek. Olyat akarnak, akivel megtehetik, illetve olyat, akinek engedhetik. Faramuci helyzet ez. Az igények egymásra találása, a szerepek kiegészülése, egyik kicsi legó a mási kicsi legóban.
Tegyük fel (csak tegyük fel!), hogy nem a hiányok és az igények, vagy kívánságok találkoznak a kielégülés tárgyával, hanem egy ember egy másik emberrel. Két egész ember. Akik ugyancsak vágynak dolgokra, de nem a másiktól várják, hogy beteljesítsék azokat. Ők már nem is passzolnak? Minek nekik a másik, hiszen így is boldogok? – kérdezhetitek.
Az mindenképp elgondolkodtató, hogy vajon egy párkapcsolatban az „alacsonyabbik” félnek meddig kell tűrnie az elnyomást.
Kérdezem mindezt közvetlenül a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja után. Hol ér véget a kompromisszumok sora? Meddig tart a két én határa? Összeérnek vajon, vagy mint egyik halmaz a másikban, vannak már közös területek? Esetleg a két én már régen fedi egymást és önálló lényként megszűntek létezni olyannyira, hogy én-ek helyett már csak a „mi” van? Vajon mi kell ahhoz, hogy mindenről lemondjunk, ami a sajátunk volt?
Sajnálom. Most sajnos csak kérdéseim vannak. Válaszokkal nem szolgálhatok.