A kosz erős, a kosz masszív, a kosz jó. Azt gondoljuk, hogy az új dolgok jól tartanak, de sok esetben talán annyira mégsem. Egy új élet, új szervekkel, új alkatrészekkel a tökély maga. Hibátlan, pontos működése ámulatba ejtő. A kosz, a lerakódások csakis olyan helyeken gyűlhetnek össze, ami a legérzékenyebb, ahol probléma, valami kihagyás, valami kis hézag, vagy összeillesztési hiba van.
Így működik az ember kívül és belül is. Amíg még frissek és „újak” vagyunk, az illesztéseink is többnyire rendben vannak. Nem rakódik le a kosz, nem is rakódhatna. Fiatalon lepereg rólunk a mocsok, fel sem vesszük a gondokat, a problémákat, egyszerűen csak megyünk, pörgünk tovább, bármi történik is. Felnőtté válva, amint benő a fejünk lágya és testünket kezdi megenni az idő, az alkatrészeink elkezdenek rozsdásodni és problémák adódhatnak a működésében. Az évek múlásával felhalmozódnak rajtunk, bennünk is a lerakódások. Éppúgy, ahogy egy linóleumpadlós szoba sarkaiban: összegyűlik a kosz. Először csak pár vékonyka hajszál formájában a padlón, amit később jó pár más elhalt hámsejt kísér, s ami az egészet egy masszív felületté alkotja, az a zsíros, fekete por, ami láthatatlan módon gyarapszik, sokasodik az elérhetetlen szegletekben.
Érhet az eső és ver a vihar – külső és belső is. Megvisel a szél elleni hadakozás, a forróság elleni küzdelem is, ahogy minden jóravaló beltéri és kültéri burkolatot is kikezd a természet szeszélyessége.
Elpattanunk, megtörünk, érhet akármilyen behatás, akár kicsi, akár nagy, a kellemetlen fiatalkori élmények, traumák garantáltak egy ember életében. De mi lesz a megmaradt csonkokkal, a belsőnket, a vázunkat ért támadások repedéseivel, amiket a fájdalmas csapások hagytak? A gyógyulás közben megjelennek a jótékony hegek, az idő múlásának balzsamos oltalma alatt pedig ráérünk kinyújtóztatni fáradt végtagjanikat és megpróbálhatjuk kisimítani a már kisimíthatatlannak tűnő ráncainkat is. Viszont már soha nem leszünk újak. A forradásokkal, amiket szereztünk, százszoros erősségű bőrpáncélt nyertünk. Ha az alkatrészeink idővel romlanak is, minduntalan elhasználódnak az évek során, a repedéseinkbe lerakódó óvó kosz csakis erősíthet bennünket.
Egy öreg bútordarabra tekintve már ösztönösen a fertőtlenítőszerhez nyúlunk, hogy leássunk a kosz mélyére, hogy felfedhessük az alkotórészek, a váz, az egyes elemek állapotát. De gyakran elfelejtjük, hogy az évek, évtizedek alatt felgyülemlett lerakódások, belső traumák, fontos megértések és mérföldkövek tanulságai már a váz szerves részévé váltak és eltávolításuk esetén statikai problémák léphetnek fel.
Lehet olyan mélyre ásni, ahol mi már nem is létezünk? Olyan mélyre, ahol már csak a csont, pár hajcsomó és üres szemgödrök maradnak? Így is van értelme a takarításnak?