NYITÓKÉP: PIXABAY, FOTÓK: SZERZŐ
Egy idő után olyan kapcsolatba kerültem a szőlővel, akár a többi gyümölccsel, melyeket gyerekkorunkban a csősz érkezéséig dézsmáltunk. Cseresznye, meggy, szőlő, barack, egyre megy. Ha futni kellett, akkor futni kellett, de itt a szőlőskertben legfeljebb a hasmars miatt kellett futnunk. Megesett persze, például amikor murcit ittunk. Állítólag Isten így bünteti azokat, akik időnap előtt megisszák a bort.
Megtanultam, hogy a legédesebb szőlőszem mindig az, amelyet közvetlenül a fürtről szakítok le, esetleg egy teljes fürtöt a tőkéről. Aztán a sor végén megpihenve elmajszoltam. Hiába vittem belőle haza, ott rothadt meg a hűtőben vagy az asztalon. Viszont előtte még meglepték a muslicák, pedig azokból egyetlen példányt sem hoztam a természetes élőhelyükről. Bámulatos, ahogy ezek a dögök megtalálnak mindent, ami egy picit is erjedésnek indul. Na, ezért vittem haza rögtön mustot, a nyolcadik emeleten amúgy is nehéz lett volna kisajtolni a szőlő levét.
Azóta, ha muslicát látok, akarva akaratlanul is eszembe jut a szőlőskertben eltöltött időszakom.
A „JRD-s öregek” meséi egy olyan világról, melyet én magam sosem éltem meg, de sokkal inkább tudnék azonosulni vele, mint a spanyolból behozott „gerzemürzével”, meg a majmokat sirató banánnal, ami egyik nap még zöld, másnapra beérik, harmadnap kidobhatod. Valóban nem divat manapság a szövetkezetekről írni, hiszen egyben egy letűnt korszakot hoz vissza a köztudatba, melyet inkább elfeledne a jónép, kitörölné az emlékezetéből. Végtére is, minden -izmust a következő -izmus ítél meg és el. Ki tudja a mostani rendszerekről egy évszázad múlva miképpen vélekednek majd utódaink?
Amit elvetettek, az kibújt a földből, sok munka mellett, dédelgetve, s ügyelve a napi kontrollra, inkább csak az aszályos időktől vagy épp’ a csapadékos évszakoktól függött a lakosság ellátmánya.
Az etető hajnalban kelt, a fejőnő a jószág szerint alakította napjait. Kétkezi munka, kérges tenyér, valóban annyira szégyellnivaló lenne a múlt? És a jelen? Csehszlovákiában annak idején – ahogy a keleti blokk többi országában – szintén kezdetét vette a szovjet mintájú kolhozrendszer kialakítása. Ennek dunaszerdahelyi és sikabonyi alapjai 1950-ben teremtődtek meg, amikor itt is megalakultak a helyi szövetkezetek. Önként, erőszakosan, vagy muszájból? – manapság mennyi mindent teszünk meg akaratunkon kívül?
A Reptér utca végén, a szőlőskerttel átellenben, volt a szövetkezet irodaháza, köztünk egy jókora kukoricatábla, ma itt a Garden Town-nak „becézett” városrész.
Az emeletes, fabarakk-szerű építmény talán még ma is áll, nem tudom… pedig azóta sokszor jártam arra, mégsem tudom pontosan, milyen állapotban lehet. Annyi a környéken az újdonság, rengeteg új utca, családi házak, szinte egy komplett falu, vagy kettő: Garden Town, Csukárabony, Pagony – akkor három. Az adminisztratív épület faborítását ette a fene, az időjárás viszontagságaival harcolt. Csaknem harminc év elteltével minden joga meglenne már feladni a harcát, vagy már tán már meg is tette?
A szőlőskert Csigéri utcai kapujára annál inkább emlékszem, azon mentünk be nap mint nap, télen is, nyáron is kerékpáron!
Tárva-nyitva áll már régen, enyhe kaptatón felfele, majd egyenesen vagy háromszáz métert, aztán jobbra, majd balra. Meg is érkeztünk képzeletben az öltözőkhöz, meg ahhoz a raktárépülethez, melyen harangot imitálva egy jókora vasdarab csüngött:
– Előírás! Ha valami baj lenne, meg kell kongatni, tűzeset vagy egyéb dolog – mondta Viliam, a szlovák, szakállas mérnökember. Keletről származott, ha jól emlékszem, igazi „východniar”.
Odatalálnék ma is, pedig a szőlőt már rég kivágták, odatalálnék, de az már magánterület, építkezési terület, fene tudja. Meglehet, azóta, hogy legutóbb arra jártam egy komplett utcát építettek fel a kapun túl, ezeknél az új típusú családi házaknál sosem lehet tudni. Dolgoztam ilyeneken fusiban, a gerendába nem szabadott belekapaszkodni gipszkartonozás közben, mert össze-vissza inogott.
– Nem kell mindent észrevenni, mondta az építésvezető. Aztán csoda, hogy kulcsrakész lesz tavaszról karácsonyra?! Elkalandoztam, de olyan jó elkalandozni néha…
Alapból brigádmunkára szerződtem. Aláírtam a papírokat, bár őszintén szólva nem tudtam pontosan, mi vár rám a szőlősorok között.
Leszedem a fürtöt, puttonyba gyűjtöm, ha megtelik, kifordítom – valahogy így képzeltem el. A szőlőt elviszik, bor lesz belőle, az istenek itala. Abban van csak az igazság, megoldja a nyelvet és néha olyat is kimond az emberfia, amiről egyébként mélyen hallgatna. Én is szeretek csendben lenni, a leírt gondolatok néha a kimondott szónál is hangosabbak. Íme:
Ady Endre – Elillant évek szőlőhegyén
„Tort ülök az elillant évek
Szőlőhegyén s vidáman buggyan
torkomon a szüreti ének.
Ónos, csapó esőben ázom
S vörös-kék szőlőlevelekkel
Hajló fejem megkoronázom.
Nézem a tépett venyigéket,
Hajtogatom részeg korsómat
S lassan, gőggel magasra lépek.
A csúcson majd talán megállok,
Földhöz vágom a boros-korsót
S vidám jóéjszakát kívánok.”
A murcinak – na meg a borunknak is – végül majdnem olyan íze lett, mint a vásárokban, szüret idején. Burcsák – mifelénk inkább így ismerik. Erjedésben lévő, vagy félig kierjedt, tejszerű, szénsavas, meglehetősen édes nedű. És édesanyám szerint, ha maradt benne némi pókláb vagy kislégy, az csak növelte az értékét… (folytatjuk)