Szokásom szerint rohanok A-ból B-be, egy pillanatra mégis megállok. Az új, épphogy telepített földalatti kukarendszer még nem működik, a régi ketrecek viszont már le vannak lakatolva – ezért a lakók az élelmiszermaradékra, illetve a használt olajra szánt szeméttárolókba dobálták be a zsákjaikat – annyit, hogy kifordul belőlük, és mellette is szépen gyűlik a kupac.
Enyhén metsző, hűvös téli szél hordja szét a különböző fóliákat, papírszemetet. Odébb egy szétszedett ülőgarnitúra darabjai, fürdőszobabontásból származó törmelék, „esmalos kanna“, vizesre ázott ruhadarabok. Lapokra szedett bútor. Egy kiló poshadt mandarin, még a bolti, hálós csomagolásban. Tájkép csata után? Tájkép, egy átlagos hétköznapon.
Egyáltalán, hogyan kell majd használni az új tárolókat? Mihez kezdjünk a nagyobb méretű hulladékkal? És…mihez kezdjünk azokkal, akik flegmán, a hátuk mögé dobják a szemetet, mondván, majd csak lesz valaki, aki összeszedje utánuk?
Lehet örülni a fényfüzérekkel megvilágított, meghitt ünnepeknek, de készülődés közben, minduntalan előtör belőlem a pesszimizmus. Az ajándékok csomagolása ugyanis, pont az utcára dobva végzi majd, ipari mennyiségben. Ősz óta tartanak a vásárlást ösztönző kampányok, a sokakat csőbe / csődbe húzó Black Friday, kéne venni ajándéktáskákat is, meg csomagolópapírt, hogy mindezt meglepetéssé tudjuk csomagolni. Tényleg az ajándék teszi a karácsonyt?
Dunaszerdahely dinamikusan épül és terjeszkedik, mára magán hordozza a modern kivárosok jegyeit – vannak nagy bevásárlóközpontok, idegenforgalom, gyorsétterem, mindenki számára hozzáférhető szolgáltatások. Mindenkit megkímélnék a „régen minden jobb vót“ – narratívától. A kínálat volt talán szerényebb. Ma minden van, korlátlan mennyiségben – és pont ezért, túlfogyasztunk. Nem érjük be a kevéssel. Ha úgy van, inkább eladósodva lépünk át az új évbe. Majd lesz rá… Tudod, ahogy a mondás tartja: A pénz a legkevesebb!
Nem tudunk hónapokig várni, spórolni öltözékre, elektronikai eszközökre, és igazán örülni sem, ha végre hozzájutunk. Egy inger kielégült – még jó, hogy van kilencvenkilenc másik. Az emberi természet ilyen. Mindig kell egy újabb cél, amit szem előtt tarthat – valahogy úgy, mint ahogy az agarak követik lelkesen a műnyulat a futamokon. Kár, hogy közben nem látjuk: a pálya fekvő nyolcas alakú. Tudatosítom, hogy én is része vagyok a problémának, a mindennapi vásárlói döntéseimmel együtt. És ugyanúgy haragszom magamra, mikor otthon felejtem a textiltáskát, meg a zöldség / gyümölcs csomagolására szánt, cipzáros kis tasakjaimat.
December van, hóesések pöttyözik be a hűvös estéket. Fázósabban húzzuk össze magunkon a „vetrovkát“. Széncinegék, rigók csipegetnek ráérősen a hóban. Kóbor kutya szaglászik, élelmet keresve. Föld alá menekülnek a határban a vadnyulak. A természet nélkülünk is működik. De jön majd a tavasz. A olvadó hó alatt pedig, ott vár minket a szemét…