FOTÓK: PIXABAY (1), SZERZŐ (2)
Nagyjából március végéig alszik a szőlő, aztán mint a kisgyerek, ahogy kipattan az ágyból, máris játszani szeretne. Kúszni és mászni! Kertes házak udvarán megvárják, míg alábbhagynak a fagyok, mi addigra gyakorlatilag végeztünk a több hektár szőlő metszésével. Jól is néztünk volna ki, ha csak márciusban állunk neki, mire végzünk vele, már szőlőfürtök lógtak volna a tőkéken. A szőlő nem kérdezi meg, nőhet-e, hajthat-e, csak nekilendül és megállítani sem lehet.
Még január folyamán megismerkedtem Vincével, aznap pár szőlővesszőt vízbe állítottunk. Szent Vincét a szőlősgazdák egyik védőszentjének tartják, napja január 22-én van. Neki nem állítottunk szobrot, hanem ahogy mondtam, Vincevesszőt raktunk a vízbe és vártuk, hogy kihajtson. A néphagyomány szerint a szőlővesszőkön található rügyek mennyiségéből lehet következtetni, hogy bőséges lesz-e a termés. Naponta figyeltük az eredményt: láss csodát, bizony kihajtott. A legelterjedtebb hiedelem szerint, ha Vince napján olvad, jó lesz a szőlőtermés, vagyis: Ha csorog a Vince, tele a pince. Úgy tartják továbbá, hogy sok bort kell inni Vince napján, ha azt akarjuk, hogy ősszel jó termés legyen. Azon ne múljon, ittunk mi eleget, még ránk fogták volna, hogy miattunk van a lisztharmat. Persze Pityu, holnap meg majd meszelünk!
Nos meszelni ugyan nem kellett – bár a mész, mint tudjuk, fertőtlenítő hatású –, de egy csomó más munka várt még ránk a következő szüretig.
A szőlő életszakaszát két részre osztjuk: aktív életszakaszra és nyugalmi időszakra. Az aktív élettevékenység a könnyezéstől a lombhullásig, a nyugalmi időszak a lombhullástól a könnyezésig tart. A tavaszi fagyok elmúltával első tennivalónk a szőlőben a tőkék nyitása, mivel a hőmérséklet emelkedésével a talaj is rohamosan felmelegszik. Júniusig, vagyis a szőlőültetvények virágzásáig végzendő legfontosabb feladatok a kapálás, törzstisztítás, kötözés, hajtásválogatás és a növényvédelmi munkák elvégzése.
Permeteztünk, fattyaztunk, tetejeztük, kacsoltunk, kapáltunk, öntöztünk, hogy csak a legáltalánosabb műveleteket említsem, de külön fejezetet érdemel az a történet, amikor a szőlősorok oszlopait, s az oszlopok közti vezetődrótokat javítgattuk.
A permetezést Lajos bácsi végezte traktorral, illetve a kapálás első fázisát is. Első lépes a szőlőtőkék kitakarása volt, tulajdonképpen egy vasekével egyenes sorban lenyeste az oszlopok előtti földhantokat. Ezt követte a gépi kapálás, amihez már két ügyes legény is szükségeltetett. Na, vajon ki volt az egyikük? Igen, jól tetszettek gondolni, a Tomi és persze én. Hátul a traktoron oldalanként egy-egy szék és a forgótárcsás „kapa”, amit joystickos karral kezeltünk. Soronként haladtunk, a forgótárcsát az oszlopok, illetve a tőkék közé engedve – visszahúzva. Különös figyelmet fordítva arra, hogy sem a tőkékben, sem az oszlopokban ne tegyünk kárt. Ez persze lehetetlen feladat, minimális hibaszázalék azért „megengedett”. Ilyenkor vagy a tőkét kaptam ki tövestől, vagy pedig az oszlopot. Nem ritkán eltörve azt. A kézi kapásoknak végül csak közvetlenül a tőkék körüli minimális terület maradt.
Az egyes sorok javítását az oszlopokkal kezdtük: azokat, amelyek kirothadtak, cserélni kellett, amelyeket csak meglazított a szél, azokat visszadöngölni a földbe. Amit pedig Tomi vagy én a kapálás során „kivégztünk”, szintén cserélni.
A traktor után egy kis utánfutót csatoltunk, ezen hordtuk szét az oszlopokat, de mi is az utánfutón utaztunk, hisz a traktorban Lajos bácsin kívül talán egy ember ha elfért. 8-10 soronként az út mentén oszlopkupacokat raktunk szét, rönkfából hasított, nagyjából két méter magas oszlopokból. Ezeket végül kézi erővel, a vállunkra kapva vittük be a sorba. De csak oda, ahol az cserére szorult. Mit ne mondjak, ebben a munkában is kellően kivettem a részem, ugyanis egy idő után egyetlen feladatom maradt: én lettem a csallóközi „Fekete László”, vagyis az erőművész, aki a cserélendő oszlopokat cipeli. A többiek ástak, döngöltek.
Az oszlopok cseréje után jöhetett a vezetőszál, majd az oldalsó támasztó drótok kijavítása, megfeszítése, majd a fattyazás, kötözés és ha szükséges, a következő permetezés.
A vezetőszál feszessége azért fontos, mert ezen támaszkodik a szőlő súlya, míg az oldalsó drótok feszessége biztosítja a levélzetnek a kapaszkodót erős szélben. Drótkötegekkel a vállunkon jártuk a sorokat, célszerszámként pedig a harapófogó jöhetett szóba. Az elszakadt drótszálakat megtoldottuk, vagy oszlopközökként pótoltuk azokat teljes hosszában. Ez főként azokon a helyeken fordult elő, ahol a gépi kapálás során az oszlop olyannyira megsérült, hogy azt cserélni kellett. Nos, megesett, hogy „imába foglalták” a nevünket Tomival egyetemben, ám aki dolgozik, az hibázik is – tudták ezt jól a kollégák, inkább csak heccből ment a fikázás.
A fattyazás – hivatalosan törzstisztítás – nagyjából annyit jelentett, hogy a tőkék alján erőre törő „haszontalan” hajtásokat lemetszettük a tőke testéről, hogy azok „ne vegyék el az erőt” a termést hozó hajtásoktól.
Szörnyen utáltam, mert hajolgatni, guggolni kellett közben. Ezt a munkát egy kis, összecsukható halászszékkel könnyítettem meg, amire Viliam, a szakállas agrármérnök a fejét csavargatva, de nevetve reagált: mert látott ő már sok mindent, de ezek a magyar gyerekek bizony néha még mindig tudnak meglepetést okozni neki. Leültem a székre, úgy fattyaztam és haladtam egyik tőkétől a másikig, miközben a kis alumínium szék az oldalamon lógott. A kötözés szintén macerás feladat, melyet a fattyazás és a hajtásválogatás után végeztünk. Lényege, hogy az addigra szétfutott hajtásokat rögzítettük a vezetőszálra, a vékonyabb drótokra, vagy ahová éppen sikerült. Ilyen mennyiségű szőlőtőkénél nem volt idő azon morfondírozni, hogy mi az legfőbb szabály, vagy mit mondott Bálint gazda a Kossuth rádióban.
Kb. június végén járunk, még három hónap és kezdődhet a szüret. A nyári szárazságban nyilván a szőlő is „inni kért”.
A nagyabonyi Árpi, vagyis a „Héj” és persze én vállaltuk ezt a gyümölcshozó folyadékpótlást. A Nap érlelte a szőlőfürtöket, mi pedig közben itattuk a szőlőtőkéket. A sikabonyi szőlőskertnek saját öntözőrendszere volt, ami a pumpaházban kezdődött és a sorok közti, a vezetőszálhoz rögzített műanyag csövecskékben végződött. A csövecskékből tőketávolságra kunkorodó csepegtető spirál nyúlt ki: ebből csepegett a víz. Ha az emberi test vérkeringéséhez szeretném hasonlítani, akkor a pumpaház volt a szív, az utak menti fővezetékek az aorta, a sorok közti fekete csövecskék az erek, a csepegtetőspirál pedig a hajszálerek.
Kezdetben sok munkánk volt, mivel elsődlegesen a sorok közti műanyag csövecskéket kellett kijavítanunk.
Beindult a pumpaház, nyomta a vizet a rendszerbe, ahol pedig hiba volt – mert a szőlőművelés valamely folyamatánál megsérült a cső – ott a hiba mértékétől függően különböző nagyságú tócsa keletkezett. Amit kapálás közben szakítottunk szét, ott általában „Kaszpi tenger”. Eltelt pár nap, talán egy hét, és már csak felügyelnünk kellett az öntözés folyamatát. Megesett, hogy itt-ott a nyomás szétcsapta a csövet a toldásnál, összeillesztettük és csókolom. Ezalatt speciális munkabeosztásban dolgoztunk, hiszen öntözni a nagy melegekben csak késő délutántól szabadott… (folytatjuk)