Reklám
FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL, ILLETVE A SAD DS ARCHÍVUMA
„A ČSAD alkalmazottait soron kívül szolgáljuk ki” – állt a pult mögötti polcon. A régi autóbuszállomás büféje egy kiváló példa arra, hogy a nyolcvanas években milyen kevés is elég lehetett a boldogsághoz. Mondjuk 15 deka szalámis saláta 5 deka csípőssel, két kifli és egy „sárgamálna”? – semmi extra, igaz? A hely varázsát annak egyszerűsége adta. A választás lehetőségét kínálta, hogy míg az utazóközönség az autóbuszra várakozik, finom falatokat ehet barátságos áron. De nem csupán az utazóközönség, a környező cégek alkalmazottai is megszokták, hogy a buszpályaudvar büféjében bablevest szolgálnak fel töpörtyűs pogácsával.
A dunaszerdahelyi autóbuszállomás régi felvételi épülete – ahogy a jelenlegi is – a Jesenský utca, valamint a Vasútsor sarkán, az egykori Léwald-szálló helyére épült. A szálloda elnevezése annak tulajdonosára, Léwald Zsigmondra utalt, aki Kázmér István mellett a város másik szállodáját üzemeltette. Rajtuk kívül nem is nagyon volt anno más ilyen jellegű vendéglátóegység a városban. A Léwald-szálló rendkívül jó helyen állt, hiszen a vasútállomás közelsége és az egykori vasúti menetrend kezdetlegessége mintegy előrevetítette, hogy a valamely irányba utazó, de éjszakára Dunaszerdahelyen rekedt utazóközönséget elszállásolja.
A szerdahelyi vasútállomással szemben, az állomási parkkal átellenben vagyunk, ott, ahol a mai autóbuszállomást is találjuk.
Léwaldék, vagyis „Léwald Lipót fával is kereskedett, amit a szállodája udvarán tárolt és árult. Talán ez is okot adott annak, hogy a háború után itt rendezkedett be a járási építkezési vállalat” – írta Kornfeld Tibor, a Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely c. könyvében. Történt ugyanis, hogy a második világháború alatt megszűnt Léwald-szálló épülete, valamint annak udvara az 1950-es évektől a Stavokombinát, majd pedig a Járási Építőipari Vállalat (JÉV) otthonául szolgált. Mígnem felépült a JÉV Karcsai úti új székháza, és a hetvenes évek végén a meglehetősen patinás épületet le nem bontották. Időközben az egykori szálló épülete mögött peronszigeteket alakítottak ki a Csehszlovák Autóbuszközlekedési Vállalat (ČSAD) részére, ahonnét ideiglenes jelleggel megindulhatott a buszközlekedés. A buszvezetők felvételi épület híján az egykori Spinner-, majd Szakáll-féle, ún. kéményseprő házat használták tartózkodónak, amelyet napjainkban Junior bisztróként ismerünk.
Reklám
1983. február 28-án, az ünnepélyes alapkőletétel után elkezdődött az első dunaszerdahelyi autóbusz-pályaudvar építése.
Kivitelezése a kor szellemében meglehetősen hosszú időt, több mint három évet vett igénybe, miközben az egyes fel- és leszállóhelyeket ideiglenes jelleggel pl. az állomási park köré telepítették. Az autóbusz-pályaudvart a Járási Építőipari Vállalat (JÉV) nagymegyeri részlege építette a pozsonyi Dopravprojekt tervezőintézet tervei alapján, egyes források szerint a pozsonyi malomligeti (Nivy) autóbusz-pályaudvar mintájára. Belsőépítészeti elemeit, mint oly sok más közintézménynek is anno, az Ister járási iparvállalat adta. Az akkor korszerűnek számító autóbuszállomás kivitelezése a média figyelmét sem kerülte el, s az 1986 nyarára már látványos méreteket öltő projektről többször is beszámoltak a lapok.
A vasútállomás felől lépcsőkön jutottunk fel a három részre tagolt épület főbejáratához. Az előcsarnok után a váróterembe, illetve az utazóközönség számára kialakított helyiségekhez és kiszolgáló egységekhez értünk.
A fehér falakon, fehér álmennyezeten a bordó, valamint bézs színű csempéken és világosszürke padlóburkolaton kívül a zöld szín dominált. Kezdetben zöldek voltak a padok, az ajtók, az ajtókeretek, a vasszerkezet, a lépcsőház korlátjai és a kapaszkodók. A váróteremben hatalmas információs tábla lógott az érkező és induló járatokkal, továbbá innen volt elérhető a pénztár, a mosdó, a telefonfülke és a büfé. Illetve a túloldalon az 1-2 peronokhoz vezető kijárat, ahonnét a nemzetközi és távolsági járatok indultak. Az állomásépület emeleti részén, a nyilvánosság elől elzárt területen volt a diszpécseri iroda, valamint a személyzet öltözői, mosdók és zuhanyzók, televízióval és rádióval ellátott pihenő- és tartózkodóhelyiségei, amelyekről korábban csak álmodtak a buszsofőrök. Az alagsorban a raktár, a kazánház, a fűtők és karbantartók helyiségei kaptak helyet. A dunaszerdahelyi autóbuszállomást a megnyitásakor még szilárd tüzelésű, tehát szénkazánnal fűtötték és csak később tértek át a földgázra.
Az emeleti részről – ahol külön váróterem fogadta a kisgyermekkel utazó anyákat –, egy hosszú folyosón keresztül volt elérhető az a hét peronsziget, ahonnét 7×4, tehát összesen 28 helyen lehetett felszállni a buszokra.
A dunaszerdahelyi régi autóbusz-pályaudvar lényegében két szakaszban épült. A közlekedést már 1977 óta szolgálták a már említett, 1983–1986 között felújított peronszigetek, amelyek fölé a tervezők megálmodták azt a zöld tartóoszlopokon nyugvó hosszú folyosót, amelyen keresztül biztonságosan megközelíthetővé váltak a peronok. Minden peronszigetre külön-külön lépcső vezetett le, az egyes peronszigetek piros-fehér színű korláttal voltak körbevéve. Az építkezés után az ideiglenes, rozsdás hullámbádog kerítés helyett a buszállomás egész területét betonlamellás kerítéssel vették körbe. Lényegében ezek határolják napjainkban is az autóbusz-pályaudvart.
A munkálatok befejezését követően végül 1986 novemberének közepén adták át az utazóközönségnek a járási székhely várva várt autóbusz-pályaudvarát.
Dunaszerdahelyen ugyanis nagyon hiányzott ez a létesítmény, az autóbuszok ideiglenes helyeken álltak meg, s ha az utazóknak várakozniuk kellett, bizony nem épp kellemes körülmények között töltötték idejüket. A megnyitóünnepségen – amelyről az ÚjSzó november 28-i számában tudósított –, természetesen nem hiányozhattak a járási- és pártapparátus legfőbb képviselői, mint például Dudás Kálmán, a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság elnöke sem.
„Igaz, hogy a JÉV dolgozói jó két év alatt elkészültek a munkával, a tervezéstől viszont majd két évtized telt el – mondotta Michal Humeník, a ČSAD személyszállítási részlegének vezetője –, s így nem csoda, hogy időközben megváltoztak az igények, a létesítménnyel kapcsolatos elképzelések, és néhány módosításra is sor került. A bejárati főépületből nyúlik ki az a folyosó, melyről lépcsők vezetnek le a buszok huszonnyolc megállóhelyéhez. Eredetileg ez a folyosó nyitott volt, később döntöttek úgy, hogy beüvegezik, de a lépcsőknél már nem lehetett ajtókat kialakítani, mert ahhoz nagyobb területre lett volna szükség, s ez lényeges módosítást követelt. Így aztán csak félig zárt, és az északi szelek a nyitott ajtóréseken télen majd befújják a havat is. Várakozásra a nyári időszakon kívül aligha lesz alkalmas ez a térség” – folytatta a részlegvezető. – ÚjSzó, 1986. 11. 28.
A három évtizedet sem megélt, egykor korszerűnek tekintett dunaszerdahelyi autóbusz-pályaudvar hiányosságai tehát már a kezdetek kezdetén megmutatkoztak. Az állagmegóvás hiánya pedig az évek során csak tovább rontott a helyzeten. A projekt része volt még egy hírlapárus kioszk is, amit végül a Jesenský utca sarkára telepített újságosbódéval oldottak meg. Érdekes, hogy anno a vonat- és autóbuszállomás környékén három trafik is működött, manapság viszont egyet sem találunk. Ahogy nincs klasszikus büfé sem a környéken, ahová annak idején sokan betértek:
„Igaz, néhányan dühösen távoztak az első napokban, mivel sört nem árusítanak, de a nagy többségnek megfelelt a jelenlegi kínálat. Az ételek melegítésére itt nincs mód, tehát egyenesen a konyhánkból szállítunk – mondotta Méri József, a Kulacs étterem vezetője [aki alá az autóbuszállomás büféjének vezetése is tartozott – szerk.megj.]. Már a délelőtt folyamán elfogyott negyven adag bableves, de közkedvelt a lángos és a pogácsa is. Ha lesz érdeklődés, rétest is kínálunk majd az utasoknak.
Narancsik Mária, Sághy Éva, Cselényi Ilona és Surman Anna szolgálják ki a betérőket. S bizony van mit csinálniuk, hogy a tervezett 90 ezer korona havi forgalmat elérjék. Egyelőre fél hattól este hétig tartanak nyitva hétköznaponként, szombaton héttől tizenegyig, vasárnap pedig tizenegytől két óráig, de ha igény mutatkozik a nyitvatartási idő módosítására, arra is hajlandóak…” – ÚjSzó, 1986. 11. 28.
A dunaszerdahelyi autóbusz-pályaudvar tervezésekor napi nyolcezer utas kényelmes és kulturált kiszolgálásával és szállításával számoltak. Az időseknek, a mozgássérülteknek, a kisgyermekekkel utazóknak nem kellett a lépcsőkön föl-le közlekedni, ők a kijelölt járdákon közelíthették meg a buszokat. Az állomás talponállóját hamar megkedvelték a vendégek, leginkább a frissen árusított salátákat, leveseket, pogácsákat és a lángost keresték. Az üdítők közül nem hiányozhatott a kofola, vagy a „sárgamálna”, de kávét és teát is felszolgáltak. A rendszeresen bejáró vendégek a hűtőpultok mögött serénykedő elárusítónőket dicsérték, évekre szóló barátságok és ismeretségek köttettek. Ahogy szinte mindent, az autóbusztársasággal együtt a büfét sem kerülte el a rendszerváltás utáni privatizáció. A ČSAD állami vállalatból részvénytársasággá vált, majd az ország szétválásával az elnevezése Szlovák Autóbuszközlekedési Vállalatra, rövidítve SAD-ra módosult. Ezt követően 2001-ben létrejött a SAD dunaszerdahelyi részlegének önálló részvénytársasága, rövidítve: SAD DS a.s.
„15-20 deka szalámis salátát kérnék pici csípőssel, hozzá három kiflit és „sárgamálnát” – ez volt az adagom gyerekként, majd felnőttként is, hiszen mint a szemközti vasútállomás alkalmazottjai, gyakran megálltunk a büfében. Az útra néhány lángost is csomagoltattunk, az mindig elfogyott a 12 órás szolgálat alatt.
Lépcsőkön lehetett egy időben eljutni a peronokhoz, amíg le nem zárták az emeleti részt a nyilvánosság előtt. Az autóbusz-pályaudvar épületének végső statikai állapotát 2012-ben mérték fel, és a szakvélemény alapján balesetveszélyesnek nyilvánították. Pedig a szinte végeláthatatlan emeleten volt minden, mi „szem-szájnak ingere”, butik, zálogház, kisállatkereskedés. A faterral ide is hordtunk annak idején szárított vízibolhát az akváriumi halak számára. Saját kezűleg zacskóztam, stempliztem! Aztán elkezdtek ritkulni ezek a butikok, üzletek, a régi buszállomást pedig annak katasztrofális állapota, pontosabban az építmény egyes elemeinek statikai hibái miatt 2013 elején lebontották. Helyére új buszpályaudvar került, miközben ideiglenes felszállóhelyekkel folyamatosan közlekedtek a SAD DS járatai. Az új pályaudvar építési munkálatai mindössze hét hónapig tartottak, és még az év december 16-án átadásra került. A SAD DS honlapján mindeközben ajánlatkérési eljárást hirdetettek a buszpályaudvar főépületében mintegy 130 m²-en kialakítandó bisztró, kávézó és trafik üzemeltetésére, amelyek az épületből és a Jesenský utca felől egyaránt elérhetők lennének.
Büfé helyett tehát mindössze bisztróval és kávéházzal számoltak, ám kereslete az utazóközönség részéről hamar megcsappant. Napjainkban az egyik nemzetközi áruházlánc boltja üzemel ugyanitt – megjegyzem, hálistennek, hiszen azelőtt gyakran felkopott az állam melóban. Oké, most picit túloztam, de amikor nincs büfé, trafik vagy legalább bolt a járási székhely állomásai környékén? Akkor milyen város ez?
Ahogy a SAD, majd a SAD DS infrastruktúrája változott, úgy változott a járműparkja is, miközben az egykori ún. csuklósbuszok teljesen eltűntek. A helyközi járatokra szánt csehszlovák Karosa C 744 típusú csuklósbuszokat – ahogy a járműpark egykori B-szériajelű darabjait is –, a Karosa Állami Vállalat gyártotta a vállalat központjának számító csehországi Vysoké Mýtoban. Karosa = Továrna na Kočáry, Automobily, Rotory, Obráběcí stroje, Sekací stroje a Autobusy. Magyarul kb.: Járműgyár autók, rotorok, szerszámgépek, kaszák és autóbuszok gyártására. A Karosa volt Csehszlovákia legnagyobb buszgyára, ám a rendszerváltás után gyorsan hanyatlásnak indult, és a vállalatot 1994-ben felvásárolta a Renault.
S hogy miért voltak olyan érdekesek ezek a bizonyos csuklósbuszok? Példának okáért a magyar gyártmányú Ikarus 280.10, amelyek anno a Dunaszerdahely–Galánta helyközi viszonylaton is közlekedtek?
Nos, gyerekként a jármű csuklós részében utazni a legnagyobb bulinak számított, amit a mai járműpark egyterű Lux és HD-kategóriájú Iveco, Setra, Mercedes vagy Scania – márkájú, a modern kor követelményeinek megfelelő, légkondicionált autóbuszaiban már ugyancsak nehéz lenne megtenni. Persze, haladni kell a korral! Az új autóbusz-pályaudvar komplex rekonstrukciós munkálatai 2013. május közepétől októberig zajlottak. Mindeközben a SAD DS ideiglenes fel- és leszállóhelyeket hozott létre az addigi buszparkoló helyén, illetve az állomási park mentén, a Jesenský utcában. A történelem tehát megismételte önmagát, de a hosszú, emeleti folyosó végérvényesen a múlté lett – a kezdeti tervekben egyébként még számoltak vele, aztán hamar elvetették a gondolatot. Az ideiglenes felszállóhelyek megközelítésére két bejáratot alakítottak ki, egyet a Jesenský utca, egyet pedig a Kukučín utca felől. Az utóbbi bejáratnál információs iroda is üzemelt.
Az új autóbuszállomás terveit Ambrus Csaba dunaszerdahelyi mérnöki irodája, az Adif Kft. készítette, ahogy néhány év múlva az új dunaszerdahelyi futballstadion projektjét is.
Az addigi hosszanti, fedett felszállóhelyek helyett széltében alakították ki azt a nyolc peront, amelyeket csak részben fedtek le. Az állomás korábbi felszállókhoz vezető épületrésze teljesen eltűnt, és az autóbuszállomás emeletes fogadóépületét a váróteremmel és büfével szintén teljesen elbontották. A helyére szánt új csarnokot a váróteremmel egyszintessé alakították ki. Az állomás épülete előtt, a Vasútsor felől mintegy 40 férőhelyes védett parkolót létesítettek az utasok számára.
Véget ért egy korszak.
Az ország egyik legmodernebb autóbusz-pályaudvarát ünnepélyes keretek között 2013. december 16-án nyitották meg, ahol az utasok tájékoztatására korszerű, digitális információs rendszert helyeztek üzembe. Az új csarnok tehát idén immár 12 éve szolgálja az utasok kényelmét, egyszersmind 12 éve ért véget a régi dunaszerdahelyi autóbuszállomás egykor közkedvelt büféjének története…