FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
Tejbár, vagy Tejbüfé, így is, úgy is ismerte a dunaszerdahelyiek apraja-nagyja, s nemcsak a városlakók, hiszen az egész járás közkedvelt étterme volt – bár a dunaszerdahelyi Jednota Fogyasztási Szövetkezet Lenin utcán (vagyis a mai Fő utcán) működő Tejbüféjét egyáltalán nem sorolhatjuk a klasszikus éttermek közé. Amolyan, a tejtermékek fogyasztására ösztönző helyként indult, később pedig mondhatni irodalmi kávéházzá vált. Ott, ahol gyerekkoromban műanyag pohárból ittam a kakaót, mellé pedig legszívesebben ropogós lángost majszoltam. Micsoda kontrasztok, igaz?! A Tejbárnak otthont adó épület története, de maga a helyszín sem kevésbé izgalmas.
Az egykori Tejbár épülete ugyanis az 1860-ban alakult Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó 1884-ben felépült hosszúkás, díszes külsejű, földszintes székháza helyén épült. Elnevezésével ellentétben a kaszinóban szigorúan tilos volt a hazárdjáték! Ellenben hírlapokat, folyóiratokat járattak, társas összejöveteleket, szórakoztató és ismeretterjesztő előadásokat tartottak, vitaesteket rendeztek. A vallásos szellemben létrejött, és a Dunaszerdahelyi járás magyar állampolgárságú, keresztény értelmisége társadalmi központjának számító Kaszinót a csehszlovák hatóságok 1919-ben feloszlatták, majd székházukat – ami néhány évig szállodaként is működött – lebontották. A hely szelleme azonban tovább élt.
A lebontott Kaszinó helyén egy utcát nyitottak, ez a mai Sládkovič utca. A Fő utca felől nézve az utca bal sarkán egy bank épült, jobb sarkán pedig a későbbi Tejbárnak is otthont adó nyeregtetős, meglehetősen nagy ház.
Az utca bal oldalán tehát 1936-ban felépült a Bauhaus-iskola stílusjegyeit magán viselő Földműves Kölcsönös Pénztár székháza, amit napjainkban a Szlovák Takarékpénztár dunaszerdahelyi kirendeltségeként ismerünk – míg az utca jobb sarkán a majdan a Tejbárnak otthont adó épület. Eredeti tulajdonosa nem ismert. Kornfeld Tibor Volt egyszer egy zsidó város, Dunaszerdahely c. könyve szerint 1936-ban bizonyos Weisz Margit, pozsonyi zsidó asszony jutott hozzá árverés útján, aki az ingatlant ezt követően bérbe adta.
A Weisz Margit-féle épület a 2. világháborút követően az 1950-ben alakult dunaszerdahelyi fogyasztási szövetkezet – 1960-tól, a három Duna-menti járás összevonásával hivatalosan a dunaszerdahelyi székhelyű Járási Népi Fogyasztási Szövetkezet, vagyis a Jednota tulajdonába került.
Az átszervezés után a fogyasztási szövetkezetben új árusítási formákat vezettek be, újabb egységeket építettek és adtak át a lakosság ellátásának javítására. Ezek egyike lett az a program, amelynek célja a nagyobb tej- és tejtermék kínálata volt. Az 1960-as évek elején a lakosság, a nemzeti bizottságok, kereskedelmi szervezetek, a fogyasztási szövetkezetek kezdeményezése nyomán országos viszonylatban is egyre több üzlethelyiség létesült. Hol régi épületek átalakításával, másszor pedig magánházak megvételével, vagy üzlethelyiségek eredeti célra való visszaállításával nyílt erre lehetőség.
Mindeközben egyre több javaslat és kérés érkezett a kereskedelmi szervezetek és az egyes nemzeti bizottságok címére, hogy segítsenek községükben, városukban tejbüfét létesíteni. Egyben támogassák nagyobb mértékben az iskolai „tejakciók” megszervezését! A dunaszerdahelyi „Mliečný Bufet – Tejbüfé” cégér tehát egyáltalán nem nevezhető a véletlen művének!
Mindössze csak az történt, hogy a hatvanas években létesített Fő utcai Tejbüféből idővel a város egyik legforgalmasabb üzeme lett, s a tejtermékek csak egy bizonyos szegmensévé váltak a vendéglátóegység kínálatának. Az 1970-es évek végén már mint a leghangulatosabb dunaszerdahelyi kávéházról írtak a lapok, ami a városban Tejbár néven ismert, s ahol az emberek egymásnak adják a kilincset, a kiszolgálóknak pedig úgyszólván szusszanásnyi idejük sem marad. Mindeközben ellátás szempontjából a Tejbár alá tartozott az összes iskolai büfé Dunaszerdahelyen. Való igaz, a Tejbár ekkora már roppant forgalmas, népszerű hellyé és egyben találkozási ponttá vált.
Jellegzetes aromájú üzem, ahol a mindig frissen sült lángos mámorító illata keveredett a halsaláta fanyarabb ízvilágával.
Személyesen ismertem a személyzet két tagját, gyerekkoromban a nagyszüleimnél töltött „szolgálati helyem” két szomszéd nénijét. Irénke nénivel az Új Ifjúság c. hetilap 1978-ban közölt interjút a Tejbár és a dunaszerdahelyi gimnázium „kapcsolatáról”:
„Dunaszerdahelyen három iskola található egy épületben: két gimnázium és egy alapiskola. A bejárati ajtóval szemben óriási betűkkel van kiírva: BÜFÉ. Vezetője Lengyel Irén, akit mindenki csak Irénke néninek szólít. Ebben a nyolc négyzetméter alapterületű kis helyiségben bő választékot találunk sajtból, van tej, péksütemény, kétféle szendvicskenyér, halsaláta, többféle sütemény, keksz, nápolyi, csoki, cukorka és frissítőnek két-háromféle málna” (Új Ifjúság, 1978. 03. 28.)
– írta a szerkesztő, aki ezután Irénke nénit kérdezte. Válaszaiból kiderül, hogy 1969-ben jött át a Tejbárból a gimnázium büféjébe, ami szintén a Tejbárhoz tartozik. Minden nap friss élelmiszert szerez be, a kekszeket és a salátát pedig maga hordja át a Tejbárból. A bevételre nem panaszkodik, a legtöbb hasznot a szendvics és a sütemény hozza. Málnából ugyanakkor hetente 600-800 üveggel fogy el – árulta el Irénke néni, aki Ilonka nénivel együtt 1980 környéken már ismét a Tejbárban dolgozott. Ennyi idő elteltével talán elárulhatom, hogy mindig becsülettel kimérték a kakaóadagom, amikor nagyapámmal benézünk a Tejbárba.
A reggeli, a tízórai vagy az uzsonna egyenlő volt a Tejbár bő választékával. A Tejbár mellett fagylaltot árultak, a fagyis melletti kenyeres üzletbe néhány lépcső vezetett fel.
Tej, kakaó, különféle tejkészítmények, meleg ételek: grillcsirke, sült hal, palacsinta. Főként a hölgyek körében nagy keletje volt a tejszínes gyümölcskoktéloknak is. A betérő, többnyire fizikai munkások és diákok gyorsan, olcsón jót ehettek. Lencselevest krumplispogácsával, gulyást, pacalpörköltet. Belépve a Lenin utca felől L-alakban húzódott a pult, sarkán átjáróval a hátsó helyiségbe, ahol a társadalom értelmisége a kilencvenes években a környék „Erős Pistáival” cserélkezett. Volt egy oldalsó kijárata is a helynek, arra az esetre, ha „túl csípősre sikeredett volna aznap a feferónis saláta”. Senkit sem zavart a munkaruha látványa, vagy az iskolatáskát cipelő, mindig cserfes diáksereg zsivaja.
A hetvenes évek közepétől a Tejbár amolyan közösségi műhellyé, irodalmi kávéházzá vált, ahol a helyi írók és költők egymás közt körbeadták a verseiket, novelláikat, s véleményezték egymás műveit.
Akárcsak annak idején a Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinóban, hiszen a művész nem tud közönség nélkül kiteljesedni. Hol volt akkor még a Vámbéry Irodalmi kávéház? Volt viszont a Tejbár, ahol az Új Szó 1983. február 26-án megjelent „A vásárlókat szolgálja ki” c. írásából megtudhatjuk, hogy a talponálló részlegen naponta megközelítőleg ötszáz embert szolgálnak ki. Nagy részük törzsvendég, nemcsak a helybeliek, hanem a városon átutazók is megállnak reggelire, tízóraira, ebédre vagy éppen uzsonnára. A választék bő, tej, kakaó, különféle tejkészítmények, meleg ételek, grillcsirke és sült hal egész nap kapható. Ezeken túlmenően palacsintával, egyéb tésztaféleségekkel is kedveskednek a vendégeknek. „A kínálatot mindig változtatjuk, illetve ügyelünk arra, hogy a legkedveltebb ételek kaphatók legyenek” – árulta el Katona Olga, aki már 1974 óta vezeti Tejbár üzemegységét.
S akik már jóllaktak, azok legtöbbje aligha mulasztja el a Tejbárhoz tartozó presszóban kapható kávét, hiszen a város, sőt a járás határain túl is sokan tudták, s meg is mondták: itt mindig szívből főzik a feketét.
A 18 tagú személyzet ügyel arra, hogy a választékon túl a kellemes, tiszta környezet és a kiszolgálás módja is vonzza a vendégeket. Az egy évvel később már 19 főt foglalkoztató Tejbárról az Új Szó vasárnapi kiadása is írt, „Közös a munka – közös az öröm” címmel:
„A falatozóban főleg hideg ételeket szolgálnak fel, de az állandóan kapható főtt csülkön, kirántott halon, grillcsirkén kívül nagy forgalmat bonyolítanak le tejes ételekből is. Az üzem 1983 júniusában bővült az önkiszolgáló étteremmel. Ezzel enyhítenek a munkásétkeztetés gondján. Állva fogyasztják tízóraijukat, uzsonnájukat: a meleg leveseket, gulyásokat, pörkölteket a dolgozók. Legnagyobb sikere ezen a szárnyon is a lencselevessel felszolgált burgonyás pogácsának és a pacalpörköltnek van…” (Vasárnapi Új Szó, 1984. 02. 10.)
A havi munkaértekezleten a személyzet megbeszéli a tennivalókat, a szófogadó, szerény munkatársak pedig ezután fegyelmezetten végzik tervezett feladataikat. Nem ismernek helyettesítési gondokat, s a kollektívától 1968-tól önként még nem is vált meg senki.
A beszállító nagymegyeri Milex tejgyár és a megrendelő Jednota működtette Tejbár jó kapcsolatáról cikkezett 1986-ban az Új Szó. Ebben az időszakban legtöbbször már magam vagy édesanyámmal tértem be egy finom falatra a Lenin utcai Tejbárba. Fogalommá vált számomra a Miláčik és a Termix mint a múlt rendszer klasszikus termékei.
Reggelente forralt és hideg tejet, kakaót, tejeskávét kínáltak, de tejet adtak el tízóraira az iskolai büfékben, kisebb kiszerelésben. Zacskós tej, így hívtuk, kiharaptam a sarkát és ittam. A literes kék címkés, félzsíros tej 2 koronába került, a piros címkés, zsíros pedig 3,10 volt. Otthon a tejet fogyasztás előtt felforraltuk, teteje „bebőrösödött”. Ezek a mai tejek már nem „bőrösödnek”. Tejtermékekből szintén jónak mondható volt a választék. Tejfölt két decinként árusítottak, tejszínt pedig gyümölcsös poharakban, ananász- és eperbefőttel. Túrós palacsinta is szerepelt a kínálatunkban. Sok mazsolával volt az igazi! A megrendelések szerint joghurtot is kaptak, kedvencem az üveges, epres joghurt volt.Túrókrémből (azaz Miláčikból), Termixből és a magyarországi túrókrémből több is elfogyott volna. Ezeket igyekeztek elosztani a Tejbár és a hozzá tartozó négy iskolai büfé között. A tanulók körében nagy keletje volt az olcsó, ún. „kinyomós” vagy tömlős sajtoknak.
„23 tagú kollektívánk igyekszik a vevők igényeit kielégíteni. Annak ellenére, hogy szűkös a helyünk, nagyobb átalakítási munkára volna itt szükség, a tervteljesítés nem okoz gondot. A szállítókkal való jó együttműködésünk, a jó ellátás viszont nagyban elősegíti ezt – tájékoztatott Katona Olga boltvezető.” (Új Szó, 1986. 11. 20.)
Nem tudnám manapság mihez hasonlítani, nem az a klasszikus resti, de már nem is „proli” kifőzde. Egyszóval Tejbár! Helyén ma egy bank áll, odébb irodaház lakásokkal, egészen az egykori iskolaépület (anno m.kir. Adóhivatal) sarkáig. Tejbárok helyett a steril kávéházak és valós kaszinók városa lettünk. Manapság már nem árulnak kakaót sem műanyag pohárban. A rendszerváltás alapjában változtatta meg a vásárlási- és fogyasztási szokásainkat, Dunaszerdahelyen lebontásra került a Sládkovič és Rózsa utca köze, s ezzel eltűnt a Tejbár, a mellette lévő fagylaltos, a kenyeres üzlet és az egykori m. kir. Adóhivatalnak, majd iskolának otthont adó emeletes épület is.
A változás első szele a kilencvenes évek elején érte el a Tejbárt, de vele együtt az üzemeltető dunaszerdahelyi Jednota Fogyasztási Szövetkezetet is.
1994 első felében adott hírt az Új Szó arról, hogy a dunaszerdahelyi városközpontban, többek közt a Tejbár helyén egy többcélú, hatszintes, négyemeletes épület formájában – benne hatvan ágyas szállodával, bankkal, biztosítóintézettel, irodákkal és kétszintes luxuslakásokkal – nagyberuházást terveznek:
„A 250 millió koronásra tervezett akciót a városközpontban, a Tejbártól az egykori iskoláig húzódó területen tervezik. Ez a rész a városképben kellemetlenül hat, ráadásul a ma már kihasználatlan iskolaépületet nem lehet felújítani, és csak azért nem bontottuk le, mert hiánya még inkább megbontotta volna a városképet – mondja Öllős Árpád, Dunaszerdahely város polgármestere. Helyette egy modern és a tervekből ítélve valóban szép épület létesül. Tervezője a pozsonyi Suchánek-Krepop építészpáros, akik elképzeléséhez képest mindössze a homlokzat módosult valamelyest. Mégpedig azután, hogy Makovecz Imre és munkatársai véleményezték azt a városfejlesztési tervet illető elképzeléseik alapján. Jelenleg még a Tejbárral kapcsolatos vagyonjogi vitákat kell lezárni és ezután – várhatóan még az idén megkezdődik a terület előkészítése.” (Új Szó, 1994. 02. 24.)
Annyi bizonyos, hogy a beruházás az egykori iskolaépület lebontásával kezdődött, viszont a Tejbár hellyel-közzel még néhány évig tartotta magát. A következő emlékfoszlány 1998-ból való, az év július 9-én nyílt meg ugyanis a Kukučín utcai Vállalkozók Házában a Vámbéry Irodalmi Kávéház. Ekkor a kávéház elindításával kapcsolatosan fogalmazódtak meg a következő gondolatok: „Kell egy hely a művészet, a szellem lazább óráinak, különösen, hogy a „Tejbár” már nem a régi, a „Partizán” szintúgy a múlté.”
A következő évben, pontosabban 1999. május 31-ével a Tejbár szintén a múlté lett! A Sládkovič utca jobb oldala később jelentősen átalakult, mindeközben a városi piac a Rózsaligetbe költözött.
A bezárás tényéről mindössze egy nyúlfarknyi hirdetést találtam az Új Szó 1999. június 12-i számában: „Értesítünk mindenkit, hogy a Tejbár Dunaszerdahelyen a Fő utcán június 1-tól nem üzemel. Szeretettel várunk minden kedves vendéget és vásárlót a Kuckó-bisztróba a Fő utcán, ahol hasonló ételt és árut biztosítunk.” Miután a Tejbár épülete is lebontásra került, többen és többször megpróbálták megidézni a hely szellemét, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb sikerrel. A Tejbár ugyanis egyedi és utánozhatatlan hely volt! Vele együtt szülővárosom történelmének egy szelete távozott, emlékek és ízek garmadája. Helyén ma az UniCredit bank áll, illetve irodák és orvosi rendelők.
Az egykori Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó ideáját azonban nem tudta feledtetni az idő. Miután az első bécsi döntést követő „magyar időkben” csupán néhány évig működhetett, 2014-től a 21. század szellemében, de töretlenül fejti ki tevékenységét!
A Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó 1860 Városvédő Egyletet tíz céltudatos, elkötelezett fiatalember hozta létre 2014-ben azzal a céllal, hogy feltámasztja hamvaiból azt a csoportosulást, amely Trianonig működött a helybeli közösség javára. Majd csaknem két évtizedes kényszerszünet után újraalakult, de a 2. vh. után ismét megszűnt. A városvédő egylet a regionális tudat és a lokális identitás erősítését, illetve a város emlékhelyeinek felújítását tűzte ki zászlajára.
2014-ben megalapították a Szent György-díjat, amellyel évről évre azokat az aktív és jeles személyiségeket emelik ki, akik Dunaszerdahely város egyházi, kulturális és társadalmi életében elévülhetetlen munkásságot fejtenek, fejtettek ki, illetve életpéldájukkal a magyar közösség meghatározó alakjai.
Helytörténeti írásom továbbra is a dunaszerdahelyi Tejbárnak állít emléket, azonban fontosnak tartottam kitérni egy mellékszál erejéig a Csallóköz-Szerdahelyi Kaszinó történetére is, hiszen a Tejbüfé, mint már említettem, a lebontott Kaszinó helyén üzemelt. A folytonosság pedig ilyenképpen is nyomon követhető.Mert a jó helyeket megszüntethetik, az épületeket ledózerolhatják, az élményeket és ízeket azonban nem tudja feledtetni semmilyen gépezet. Aki járt anno a Tejbárban, az emlékezni fog rá, amíg él…
BEVEZETŐ RÉSZ:
Szerdahelyi falatok – Az előszó morzsái