Nyitókép: a szerkesztő archívumából, a Duna Szálló, a Nappali bár, a Hubertus étterem és a DAC Sporthotel éttermének beltere.
A Klikkout magazin legújabb, keddenként megjelenő szerdahelyi rovatában egykori legendás, illetve jelenleg is üzemelő, befutott éttermeket, büféket és talponállókat járunk majd végig, inkább helytörténeti, mint kulináris jelleggel. Mundi Józsi magazinbéli kollégám gasztronómiai rovatával egyébként sem tudnék, és nincs is szándékomban versenybe szállni.
Annál is inkább, mivel az én ízelőbimbóim idejekorán leragadtak a rántott sajt, hasábburgonya kombónál, s ezt a jelenséget olykor csak a knédli, hús, káposzta csendje törte meg. Noha igazából mindenevő vagyok – ami gyerekkoromban bizony meg is látszott az alakomon –, sosem tartottam magam sem ínyencnek, sem szakértőnek a témában.
Azt vallom, hogy nyolcvanas években sokkal egyszerűbb volt a konyha, mint napjainkban. Ha lángos, akkor csak a fokhagymás!
Ezen felül pedig eltűntek az olyan ételek, amelyeknek az Európai Unióban nem volt túl nagy divatjuk. Illetve semmilyen divatjuk nem volt! Pedig egy kiadós szalontüdőt vagy kaporszószt sokkal jobban elviselnék, mint az olyan egyfogamra való ételeket, amelyeket odahaza „maradék gyanánt” már kérdés nélkül elmosogatnánk.
Más részről, komoly okom van feltételezni, hogy mi magunk cifrázzuk túl a világunk.
Vegyük csak példának a dubai csoki jelenségét, amivel meggyőződésem, olyan státuszszimbólumot teremtünk, ami eltorzítja a valódi értékrendünk. Vagyonokat vagyunk képesek áldozni rá – már aki! Pedig a pisztáciás csokoládé gyerekkoromban is létezett, az opavai Orion gyártotta, s gyártja mind a mai napig Deli márkanév alatt. Leegyszerűsítve, a pisztáciás Deli a szegény ember dubai csokija, hiszen mindössze 65 cent a lakótelepi Jednotában.
Az életérzés egyszerűségét és a kultikus helyek pörköltszaft illatú varázsát tehát annál inkább szerettem.
Mert lesznek olyan vendéglátóhelyek, amelyeket a fiatalabb generáció mindössze hallomásból, vagy egyáltalán nem ismerhet, és olyanok is, ahol talán mindennapos vendégek. Meglehet, éppen ezek, a napjainkban is üzemelő éttermek, büfék, pubok nőnek fel évtizedek múlva az Állj meg vándor, a Hubertus, vagy az Aranykalász, más néven Partizán szintjére?! Hogy mi kerül terítékre hétről hétre, vagy mi lesz az étlapon, vagyis mi a menü? Parancsoljatok:
Előételnek fogadjátok szeretettel azon, napjainkban már nem üzemelő vendéglátóhelyeket, amelyek nyomokban sem fellelhetőek Dunaszerdahelyen. Azon lebontott épületekről lesz szó, amelyek helyén valami más áll, esetleg parlagon hevernek. Ilyenek pedig a:
Tejbüfé
Állj meg vándor vendéglő
Aranykalász étterem – Hotel Partizán
DAC Sporthotel, étterem
A régi autóbuszpályaudvar büféje
Termál étterem
A „levesek” kategóriába a napjainkban ugyan már nem üzemelő, de meglévő helyeket és részben átépített épületeket soroltam:
Kulacs étterem, borozó
Hubertus étterem
Bihari szálló, étterem, borozó
Duna szálló, étterem, bár
Nappali bár a kultúrházban
Hét törpe, cukrászda
Főételként jelenleg is üzemelő vendéglátóhelyeket ajánlok azok közül, akik már valamit letettek az asztalra az évtizedek során. Mindezt a szó legszorosabb értelmében, vagyis éttermében.
A menüsor jelenleg még feltöltés alatt áll, hogy friss legyen és ropogós. Annyit azonban elárulhatok, hogy mindegyik vendéglátóhely legalább húszéves tradíciót tudhat maga mögött, s nincs olyan dunaszerdahelyi vagy környékbeli, aki ne járt volna bennük legalább egyszer, vagy legalábbis ne hallotta volna hírük. Tegyük fel azonban, hogy nem „ízlik a főztöm” és megpróbálsz majd meggyőzni, hogy más is „kerüljön az asztalra”, esetleg mert kifelejtettem, de méltó lenne a figyelemre? Tessék hozzászólni és kulturáltan megbeszéljük! Addig is, jó étvágyat kívánok!