Reklám
FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
Születésem idején, majd még a nyolcvanas években is az Aranykalász étterem bőven a fénykorát élte. A családomban – talán csak a „nagy kártyás” nagyapámat kivéve – senki sem tartozott az éttermeket, kocsmákat naponta látogatók táborába, így a Partizánra is elsősorban úgy tekintettem, mint az a vendéglátóhely, ahol a néném, Marika dolgozik. Ezért is, meg persze mert a Partizán bőven az életterem közelében állt, gyakran megfordultunk itt. Értsd tehát helyesen: Anyu odahaza jól és sokat főzött, viszont a szalontüdő-jellegű ételeknek olykor még a legjobb szakácsnő férje sem tud ellenállni. És persze a csapolt kofolának, ritkábban pedig a csapolt sörnek.
A mai Kondé püspök utcában járunk, korábban Malinovszkij utca, a magyar időkben gr. Teleki Pál utca, még korábban Teleky utca, történelmileg Dunaszerdahely egykori településalkotó része Újfalu, anno pontosabban Kétszer-Újfalu.
Az utca felőli homlokzaton gyerekkoromban már sehol sem szerepelt a Partizán felirat, mégis mindenki így hívta, sőt, magát az utcát is. Ennek oka, hogy a 2. világháborút követően Partizán Hotel néven működött. Később az Aranykalászban szintén fenntartottak kisebb garniszállót, hivatalosan turistaszállót. Az étterem mellett továbbá Dzsungel vagy Dzsumbuj becenéven egy mindig zsúfolt kocsma is meghúzódott, a város polgárainak valamennyi rétegét reprezentáló törzsvendégekkel. Az Aranykalász valóban népszerű helynek számított, ugyanakkor mint „Nagykázmér” még ennél is grandiózusabb dolgokra volt anno hivatott.
Reklám
A már korábban is vendéglős hírében álló id. Kázmér István által, néhány évvel halála előtt felépíttetett, és minden valószínűség szerint 1925-ben megnyitott Teleky utcai újabb Kázmér Vendéglő és Szálloda az ilyen vendéglátóhelyek szokásos profilján túl, nem nagy túlzással egyben a város társadalmi- és kultúrotthonának is számított.
„Dunaszerdahelyen Kázmér István új vendéglőt nyitott” – írta 1911. december 20-án a „Vendéglősök Lapja” c. a hazai szállodások, kávésok, pincérek és kávéházi segédek érdekeit felkaroló szakközlöny – kutatásom ezen szála végül zsákutcába futott, valószínűleg ugyanarról az id. Kázmér Istvánról lehet szó, hiszen fia ekkor még ugyancsak gyerekcipőben járt… Tény, hogy az akkori Dunaszerdahelyen alig néhány szálloda állt, ilyen volt pl. a Léwald Lipót-féle a vasútállomással szemben, valamint a Kázmér családé. Kázméréknak viszont színpadjuk is volt, ami felmagasztalta a helyet, hogy annak deszkáin a város elöljárói, egyházi és világi személyiségek, operaénekesek, színészek, műkedvelők vagy éppen politikusok is megforduljanak. Szembesülve a hely gazdag történelmével, a két világháború közti Kázmér-éra témája önállóan is betöltené a Szerdahelyi falatok epizódjának ajánlott szövegkeretét. Kezdve az első fellelhető korabeli hírrel, 1925-ből:
– Dunaszerdahely magyarságának a Műkedvelő Gárdába tömörült lelkes ifjúsága 1925. november 29-én, új helyiségében (Kázmér vendéglő) nagyszabású ünnepélyt rendezett Jókai Mór születésének századik évfordulója alkalmából – Csallóközi Hírlap.
Folytonosságát tekintve a „Nagykázmér” / Partizán / Aranykalász vendéglőt, illetve szállodát a város egyik legtovább működő vendéglátóegységének tekinthetjük. A 2. vh. előtt a legtöbb ilyen kisebb-nagyobb dunaszerdahelyi üzem a zsidóké volt, viszont a Teleky (majd 1942-től gr. Teleki) utca elején működő „Nagykázmér”, valamint a Nemesszegben üzemelő, ifj. Kázmér István-féle „Kiskázmér” nevű vendéglő-kocsma nem. A Kázmér család református vallású, tehát keresztény család volt. Apa és fia is jól megéltek vendéglősként, miközben szinte az összes dunaszerdahelyi szerveződés a Nagykázmérban tartotta rendszeres összejövetelét vagy alakuló ülését. Így például:
– A pár hónappal korábban alakult Jótékony Katolikus Nőegylet, mely az aggoknak segélyére 1926. február 2-án rendezte első hangversenyét Kázmér István új vendéglőjében, melynek hatalmas nagyterme vallási különbség nélkül megtelt érdeklődő közönséggel – Komáromi Lapok.
És hogy milyen hatalmas lehetett az a bizonyos nagyterem? Íme egy kiváló példa, csakhogy szemléltessük az arányokat. Napjainkban rossz idő esetén egy hasonló nagyságrendű és ekkora tömegeket vonzó eseményt a kultúrházba vagy a sportcsarnokba tennének át, 1927-ben viszont erre a célra a Kázmér-féle vendéglő nagyterme is megfelelt:
– A Magyar Nemzeti Párt 1927. május 29-én hatalmas monstre-gyűlést tartott Dunaszerdahelyen. A napok óta tartó esőzés miatt a Gabonapiactérre meghirdetett gyűlést a Kázmér-féle vendéglő nagytermében tartották meg – Komáromi Lapok.
A városban köztiszteletben álló id. Kázmér István „életének 52., boldog házasságának 25. évében, hosszú, de keresztyéni türelemmel viselt szenvedés után, 1928. január 10-én visszaadta lelkét teremtőjének” – állt gyászjelentésében. Temetése a református egyház szertartása szerint folyt le Szerdahely-Újfalu temetőjében, amelyet négy évtized múltán felszámoltak. Sírhelye így áthelyezve, napjainkban a dunaszerdahelyi Kisudvarnoki úti temetőben található. Kazméréknak összesen négy gyermekük született: István, Benő, József és Vilma.
– Kázmér István vendéglős, szül 1907-ben. Vendéglőjét atyja 1897-ben alapította, melyet 1925 óta önállóan vezet. 6 állandó alkalmazottnak nyújt megélhetést. Tagja az Egyesült Magyar Pártnak;
– Kázmér Benő vendéglős, szül. 1911-ben. Iskoláit Pozsonyban és Dunaszerdahelyen végezte, majd atyja üzletében kitanulta a hentes- és mészáros mesterséget. Szakismereteit Pozsonyban gyarapította, majd 1936-ban önálló lett” – írta róluk 1939-ben „A visszatért Felvidék adattára”
Id. Kázmér István halálát követően a Kázmér Vendéglő és Szálloda üzemeltetését neje, özv. Kázmér Istvánné, szül. Peer Irma, valamint fiai vették át. Nem volt megállás. Még ugyanabban a hónapban a Dunaszerdahelyi Nőegylet jelmezbált rendezett a Kázmér vendéglő nagytermében, ahol mindenkor uradalmi fajborok és kitűnő konyha várta a betérő vendégeket, s ahol a dunaszerdahelyi Műkedvelő Gárda is otthonra talált. A 2. világháború végéig üzemelő „Nagykázmér” eseményei között válogatva mulatságokat, jótékonysági esteket, színi előadásokat, szilveszteri bálokat és politikai megmozdulásokat találunk:
– A Hanza-szövetkezet 1930. augusztusa elején megtartott kongresszusa, csaknem 1000 szövetkezeti taggal – Prágai Magyar Hírlap.
– A Magyar Nemzeti Párt nyugatszlovenszkói kerületének gyűlése 1931. augusztusában a Kázmér-féle vendéglő tágas, hallgatókkal színültig megtelt udvarán” – Prágai Magyar Hírlap
– 1935. szilveszterének bálja, ahol előkelő közönség volt jelen, s ahol a kellemesen meleg a teremben parfümillat lengett a levegőben, majd ropogósra sült malacpecsenyét tálaltak fel, a fiatalok pedig táncra perdültek – Csallóközi Hírlap.
– A dunaszerdahelyi Protestáns Kör 1936. februárjában megtartott műsoros teaestje, az evangélikus egyház toronyalapja és az építendő református templom javára – Prágai Magyar Hírlap.
– A dunaszerdahelyi Katolikus Legényegylet otthonfelavató ünnepélye 1936. májusában, melyet „A gyónási titok áldozata” c. vallásos színmű követett – Prágai Magyar Hírlap.
1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, amelynek határozata nyomán a Felvidék magyarlakta területeinek túlnyomó része, beleértve Dunaszerdahely községet, húsz év után visszatérhetett az anyaországhoz. Nem egészen egy esztendő múlva kitört a 2. világháború, az emberiség történetének legnagyobb és legtöbb halálos áldozattal járó fegyveres konfliktusa.
– 1939-ben először volt alkalma a felszabadult terület magyarságának megünnepelni Magyarország kormányzójának, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak születése napját. Dunaszerdahelyen a Kázmér-vendéglő nagyterme zsúfolásig telt meg az Egyesült Magyar Párt [EMP] járási választmányának tagjaival – Felvidéki Magyar Hírlap.
1944-ben a Dunaszerdahely lakosságának közel felét alkotó zsidó közösséget – mintegy háromezer főt – elhurcolták. Kazméréknak ekkor még nem volt félnivalójuk, hiszen ők nem voltak zsidók… A 2. vh. végén, visszahívását és leváltását követően a dunaszerdahelyi rokonainál, a Kázmér vendéglőben húzta meg magát Jány Gusztáv altábornagy, a doni katasztrófában szinte teljesen megsemmisült 2. magyar királyi hadsereg parancsnoka és szűk családja – majd Jányék 1945 márciusában innen menekültek tovább Ausztriába.
Tudvalévő, hogy Vitéz Jány Gusztáv és özv. Kázmér Istvánné, Peer Irma – akinek sorsa összeforrt a két vh. közti Kázmér-féle vendéglő történetével – unokatestvérek voltak.
Az első bécsi döntés által megítélt új, igazságosabb határvonal végül csak átmeneti állapotnak bizonyult, mivel a 2. vh.-t lezáró párizsi békeszerződések aláírásával jogilag is visszaálltak az 1920-ban, a trianoni békeszerződésben kijelölt határok Magyarország és Csehszlovákia között. Dunaszerdahely és környéke ismét csehszlovák fennhatóság alá került. A Kázmér Vendéglő és Szálloda sorsa hamarosan megpecsételődni látszott.
Esterházy János, a felvidéki magyarság mártír politikusa, Jankovics Marczell, a két vh. közti Felvidék kultúrharcosa, Markwarth Gábor dr., Dunaszerdahely egykori fáradhatatlan plébánosa, Szeiff Géza dr., az EMP járási elnöke… csak pár név azon jeles, történelmi személyiség közül, akik a két vh. között megfordultak a Kázmér-féle vendéglőben.
Gyerekként nem volt tudomásom róla, hogy az épületnek, amelyet nap mint nap a szobám ablakából látok, ennyire gazdag és színes a történelme. Nyilván nem is tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget, én csupán a „Partizán” illatára és ízeire emlékeztem… A 2. vh. végével egyben Dunaszerdahely életének egy fejezete is lezárult. Az 1946 februárjában megkötött csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében Kázmérékat 1947. szeptember 12-én kitelepítették Magyarországra. Családi vendéglőjük Dunaszerdahelyen maradt üresen, majd 1949-ben a Helyi Közigazgatási Bizottság értesítést kapott, hogy „a Kázmér Vilma-féle vendéglő Dunaszerdahely község számára lesz kijelölve közösségi vállalkozás céljaira”.
Még ugyanebben az évben az immár Partizánra keresztelt hotel nagytermében tartották a Csemadok dunaszerdahelyi alapszervezetének alakuló gyűlését.
A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete néven, a 2. vh. után megalakult Csemadok a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete lett. Tevékenységét legfőképpen a múlt rendszerben fejtette ki, amikor is a felvidéki magyarság egyetlen legitim szervezetének, s egyben markáns szócsővének tekinthettük. Az 1949-es dunaszerdahelyi esemény jelentőségét igazolja, hogy a Csemadok országos szervezetét maga a főtitkár, Fellegi István képviselte. Jelen voltak a járás párt- és állami szerveinek képviselői:
– Dunaszerdahelyen, fél évvel az országos szervezet megalakulása után, 1949. október 23-án, a Partizán hotel nagytermében tartották az alapszervezet alakuló gyűlését. A résztvevők számát nem ismerjük, a jegyzőkönyvvezető csak azt jegyezte fel, hogy „nagyszámú közönség előtt” tartották az alakuló gyűlést, illetve, hogy ezután két egyfelvonásos színmű bemutatása és a csécsénypatonyi ifjúsági énekkar fellépése következett – Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet – Dunaszerdahely, a Csemadok szakmai háttérintézménye.
A szervezet megalakulását követően elsősorban az amatőr színjátszómozgalom bontakozott ki Dunaszerdahelyen. Ha figyelembe vesszük, hogy a város régi kultúrházát, az ún. Üzemi Klubot csak 1960-ban adták át, az egykori Kázmér-féle vendéglő nagyterme és színpada valószínűleg ismételten jó szolgálat tett. Magát a vendéglátóegységet a Jednota vette át, miközben a Partizán melletti udvarban egy ideig a fogyasztási szövetkezet felvásárlóüzeme, az ún. „Výkup” működött. A Partizán Hotel elnevezést már a hatvanas évek elején az Aranykalász étterem cégérje váltotta. Ezt követően színi előadásokról már nem nagyon, de az Aranykalászban történt kiállításokról, vagy éppen az ott történt bűnügyekről még írnak a lapok.
– 1962. októberében a helyi üzletek és a kórház népművelési osztálya az Aranykalász étteremben rendezte meg a Helyes Táplálkozás c. kiállítást – Új Ifjúság.
– 1968. júniusában ismeretlen tettesek betörése az „Aranykalász vendéglőben”, szeszes italt, cukorkát, cigarettát, aprópénzt tulajdonítottak el, több mint 2500 korona értékben – ÚjSzó.
– 1972-ben nyugdíjasok részére közös étkeztetést szerveztek. A több mint háromezer ebéd költségeihez jelentős összeggel járult hozza a VNB – ÚjSzó.
Kisvártatva megérkeztünk ahhoz az időszakhoz, amivel az Aranykalász étteremről szóló jegyzetem kezdtem: a hetvenes, nyolcvanas évekhez, vagyis vidám és boldog gyerekkoromhoz. „Komcsi” vezetők, párttitkárok, vállalati elöljárók ülnek az asztalok mögött, kik öltöny-nyakkendős outfitben jártak be ide jóllakni, hogy a tágas étkező hatalmas függönye mögött, tán bujálkodjanak is az őket elkísérő titkárnőkkel. Szüleim csapolt kofoláért szalasztottak le a Partizán kocsmájába, ahol viszont pargetinges fickók nyakalták a borókapálinkát élre vasalt, tiszta monterka nadrágban. Sosem felejtem, a szemben lévő Zdroj cukrászdából puncsos sütit és spiccet, a Partizánból kofolát kellett felvinnem. A vendéglátóegységet akkoriban Alojz Kvarda vezette. Középütt az étterem, oldalt a kocsma, ahol idézve a Forrás c. folyóiratban megjelent Tóth László által írt tanulmányból a fogyasztóközönség itta a: „Mondok Laci által eléjük tett deszkalét” – Erdélyben a fenyőpálinka, azaz a „borovicska” beceneve. Mondok Laci bácsit egyébként több ismerősöm mint a hely legendás pincérét jellemezte.
A Partizán vaskos falai akár egy kastélyé, az utcai homlokzat felől szimmetrikusan tagolt épületrészekkel, szerényen kidolgozott stukkómintákkal. A síkból kissé kiemelkedő rizalittal és kvázi két oldalszárnnyal, amelyek a széleken szintén kiemelkedtek.
Legtöbbször édesanyámmal álltunk meg „két szóra” a nénémnél, így sikerült kinéznem a Partizán belső udvarára is, viszont az emeleti részre talán sosem jutottam fel. Konyháját sokan dicsérték, az idősebbek bizonyára szívesen emlékeznek az Aranykalász étterem szalontüdőjére, aminek a Csallóközben csak kevés helyen tudták meglelni a párját. Messze földön híres knédlijük volt, melyhez olyan hús-káposztát ettem, hogy jó napot-ot köszöntem az üres tányérnak. Vagy reggelire bablevest?! A Partizánt gyakran szóba hozták a DAC-cal, azt pusmogták, hogy a játékosok egy-egy megnyert csata után kikértek pár kör szódavizet. 1988-ban itt tartottuk anyai nagyapám halotti torát. Igen, ő volt az a „nagy kártyás”, akit a bevezetőben már említettem, s akit csaknem az egész város ismert.
Alig egy évtized múltán aztán a Partizán végleg kiürült, a rendszerváltás valahogy nem tett jót a helynek, pedig maga az épület idén mindössze százéves lenne!
Az egykori Gép és Traktorállomás-, majd a Járási Helyiipari Vállalat (az Ister elődje) udvarának helyére felhúzott, s 1998-ban átadott Office Building Network Rt. emeletes irodaháza az akkor már üresen álló Aranykalász étterem mellé épült. Egy újabb szűk évtizednek kellett eltelnie, hogy az addigra leromlott állagú épülettel kezdjenek valamit. A vakolat jócskán megrepedezett, több helyen lehullott. Külsőleg is látható jelei voltak, hogy a Partizán beltere valószínűleg beázik. Talán emiatt is, de állítólag menthetetlenül leromlott a statikája, majd 2007-ben lebontották, és a telek nagyjából másfél évtizedig parlagon hevert. Kaszálás után itt-ott előbukkantak a Partizán alapjai, máskor pedig méteres gaz vetette fel a Kondé Püspök utca és a Galántai út közötti területet. A nyolcadik emeleti szülői „házunkból” végignéztem a fénykorát, majd az elmúlását is. Aztán 2019 végén építkezni kezdtek a helyén, a nép ajkán egy időben valamiféle városi piacról is ment a susmus.
Végül a Gradus Residence multifunkciós épületegyüttes lett a befutó, a földszinten üzletekkel, szolgáltatásokkal, valamint egy pofás kis kocsmával. Az emeleti részeken pedig lakásokkal és szállási lehetőségekkel.
Megérkeztünk tehát a jelenkorba, amikor az egykori Kázmér-féle vendéglő, majd Partizán Hotel, illetve Aranykalász étterem helyén 2021-ben átadásra került a Gradus Residence. A belváros arculata az adóhivatal fölé magasodó építménnyel új színt kapott. Általában rosszul viselem, ha eltűnik gyerekkorom egy darabkája, de az már jóval korábban eltűnt. A Partizán emlékét nehezen tudtam elengedni, viszont bemenni sem tudtam az épületbe míg állt, hiszen hét lakat alatt őrizték, az üres telek viszont már semmit sem mondott. Most azonban itt állt ez az új, s miután megnyitották a Kondé Püspök utca és a Galántai út közötti sikátorát, ismét beléphettem „oda”. Egy pillanatra behunytam a szemem, és lassú léptekkel haladva átadtam magam a pillanatnak. Azt kívántam, sose érjek át a túloldalra, majd a zárt részből kijutva a széllel együtt a megbékélés szele is megcsapott. Ha már nem változtathatom meg a visszafordíthatatlant, legalább megtanuljak élni ezzel az újjal.
Olyan érzés kerített hatalmába, amidőn az ember alázattal „temetheti el” magában a történelmet, és mindazokat, akik valamilyen formában egykor őt a Partizánhoz kötötték.
A modern építészetet addig minduntalan elutasító lényem szinte háborogva vette tudomásul, hogy betörtem. Partizános történeteimet a zsíros gallérú elvtársbácsikkal eztán sem feledtem, ahogy a csodás illatú étkezőjét sem. Felidézem a múltat, amely egyre szebb lesz, mivel többé már el nem érhetem, s minél inkább távolodok tőle időben, annál jobban bennem él. Viszont már haragudni sem tudok erre az új világra, hisz’ egyszeriben kedvem leltem a helyben. Olyannyira, hogy később jó pár riportalanyomat invitáltam ide a Rock Coffee-ba, hogy DAC-szurkolóként bemutatkozzon a Klikkout magazinban. Minekután a Partizán ódon falai egykor szintén számos derbi „harmadik feledőjét” hallgatták végig…
BEVEZETŐ RÉSZ:
Szerdahelyi falatok – Az előszó morzsái
Szerdahelyi falatok 1. – A Tejbüfé
Szerdahelyi falatok 2. – Az Állj meg vándor vendéglő