Az interjú megjelent a Klikk Out 2023/12. számában. Fotók: Ugróczky István
Bíró Szabolccsal nem először beszélgettünk lapunk hasábjain, illetve weboldalunkon, és remélhetőleg nem is utoljára. Néhány évente ugyanis annyi új élménnyel gazdagítja olvasóit, hogy arról kénytelenek vagyunk mi is alaposan kifaggatni. Ennek az eredményét olvashatjátok alább, nekünk élmény volt, reméljük, nektek is az lesz!
Az interjú rövidebb változatban jelent meg lapunkban, a teljes interjút két részben weboldalunkon közöljük. Most következik a második rész, az elsőt ITT olvashatják.
Bíró Szabolcs karácsonyi ajánlója korábban:
Csináltam helyet a polcomon…
…
Idén még egy különleges formátumban is megjelent egy korábbi műved. A Lázár evangéliuma hangoskönyvként. Ugye ez egy, szintén az Anjouk-korba illesztett zombihorror. Mit kell tudni a megszületéséről, hogy vetemedtél ilyesmire?
Pont a covidos lezárások előtt, 2020 márciusában lett kész a kézirat, egy nappal később lezártak mindent. Gyorsan tudtunk viszont vele dolgozni, mivel a kiadó semmi másra nem mert összpontosítani úgy, hogy közben a boltok zárva vannak, noha az akkor még áprilisban megrendezett könyvhétre egy csomó kiadványuk volt betáblázva. Ahhoz képest viszont, hogy a boltok zárva voltak, nagyon erősen nyitott, ami biztos annak is köszönhető volt, hogy középkori járványregényként hirdettük, bár nem annak készült. Még 2019-ben találtam ki a történetét, amivel el is oszlathatok bármilyen legendát, hogy engem megihletett a covid és én abból profitálni akartam. Akkoriban egy újságíró barátommal, Szénégető Richárdnak írtam, mekkora kihagyott lehetőségnek érzem, hogy az olyan nagy zombifilmekben, mint a Walking Dead vagy a Z világháború, a túlélők rendkívül széles rétegében nincs középkori hagyományőrző, pedig mennyire menő lenne. A vasat nem harapja át a zombi és végre ki lehet élezni a bárdot. Aztán még csavartam egyet rajta, hogy a zombi ne a jelenben jelenjen meg, hanem vigyük el a középkorba, ahol mindenkit vas borított. Richárd mondta, hogy ezt most azonnal meg kell írnom. Elkezdtem tovább görgetni a sztorit, a pestist lecseréltem élőholtakra, és ugyan nem az én világom az ilyen fun fiction, az motivált, hogy már tizenvalahány évem benne voltam a kor kutatásában, emellett szeretem a magaskultúrát és a popkultúrát is, különösen úgy, hogy a kettőt gyönyörűen össze lehet hozni. Arra is gondoltam, hogy ha egy zombiregény régészetileg utánajárható, akkor az baromi egyedi dolog lesz. Márpedig a zombikon kívül az utolsó fegyverekig bezárólag minden létezett abban a korban. Például a cserépgránát.
Aztán még 2019 nyarán járt nálunk a kiadó akkori gárdája egy hétvégén, és nagyon előttem van, ahogy épp a húslevest esszük, és az akkori igazgató megkérdezi, hogy az Anjoukon és a történelmi regényeken kívül nem akarok-e másvalamit is írni. Erre én felvázoltam, hogy elmennek a katonák a nápolyi hadjáratra, összeszednek egy kórt, amelybe belehalnak… de aztán feltámadnak. Ági, a feleségem nézett rám, és azt kérdezte, hogy ezt te tényleg meg akarod írni, mire a kiadóvezető a másik oldalon azt mondta, hogy „már hallom a kasszagépek csilingelését”. Ezután azon gondolkodtunk, mi legyen a címe, én mondtam, hogy Lázárnak mint feltámasztottnak benne kellene lenni, Tibor, a kiadóvezető pedig erre rávágta, hogy Lázár evangéliuma!
Később Bodnár Balázs készítette a borítóját, küldtem neki egy konkrét sisakleletet és kértem, hogy oldalról legyen, benne egy szétrohadt zombiarccal. Aztán az arc nem jött be, de nem tudtam, mi zavar, majd rájöttem, hogy a szeme. Gonosz volt, márpedig egy zombi attól félelmetes, hogy nem tűnik gonosznak, hanem hogy teljesen üres és céltalan a tekintete. Kértem, hogy szedje ki a szemgolyóját. Kiszedte, erre azt mondtam, hogy megvagyunk.
Honnan jött az ötlet, hogy hangoskönyvként is megjelenjen?
Nem is ragaszkodtam hozzá, de mikor írtam, magamban én a színész Papp János hangján hallottam bizonyos jeleneteket. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mennyire jó lenne őt hallani ebben a szerepben, mert egyrészt megvan benne a történelmi lírikus felhang, de a szikár, undorító horror is, amihez nagyon passzolna a recsegő hangja. Volt még egy poén is a regényben, amit úgymond tőle „loptam”. Ő is a Szent György Lovagrend tagja és a visegrádi nemzetközi palotajátékokon ezerszer hallottam tőle, amikor egy íjászcsoport telelövi a céltáblát nyílvesszőkkel, hogy azt mondja, „így készül a sündisznó”. Aztán ugrunk három évet az időben és Papp János Gila (Szabó Ádám – a szerk. megj.) galántai stúdiójában adja elő ugyanezt a könyvemben.
Hogy jutottál el ténylegesen Papp Jánosig?
Többször felvetettem a kiadónál, hogy ha megcsinálnánk hangoskönyvként, akkor én Papp Jánost szeretném. Tavaly pedig, amikor elmentünk a HaddelHaddal stúdiózni, Gila megemlítette, nem akarok-e hangoskönyvre felolvasni. Ekkor állt össze minden. Azt hittem, Papp János talán nem is tudja, ki vagyok, de nem így volt és tök jó élmény volt, mikor elkezdtünk beszélgetni telefonon. Rájöttem, hogy egy nagyon komoly színésznek zombihorrorról adok elő. Elküldtem neki a könyvet, majd néhány héttel később hívott, és azt mondta, csináljuk meg. Ő nem felolvasta, hanem előadta, minden karaktert más hanghordozással, más ritmusban. Emberileg is egyből meg tudtunk mindenben egyezni. Elképesztően alázatos, spártai módon végzi a feladatát, két nap alatt végeztünk is a stúdióban. Jelezte, hogy majd nyugalomra és csendre lesz szüksége, ehhez képest a felvétel előtti este, mikor megérkezett, órákig sztorizgatott. Másnap reggel nyolctól pedig úgy olvasott, hogy rázártad a süketszobát és ő átalakult. Ha beleakadt egy mondatba, akkor azért én voltam a hibás, és kikiabálta, hogy szerző úr, ilyen mondatot nem lehet felolvasni. Talán ez a színészi eszköztárának is a része, de úgy felhúzta magát, hogy a következő bekezdéseket ezzel a hévvel olvasta fel. Óriási élmény volt hallgatni!
A regény első része még elég nyugis, egy történelmi regény, de aztán az volt a célom, hogy a bőröd alá kússzon, és mindig ott legyen egy nyomasztó érzés. Vannak benne részek, amelyek lelkileg megterhelők, és onnantól kezdve szinte szégyelltem magam, hogy megterhelem ezt az embert. Ez tényleg őt is jobban kifárasztotta. Fel is sóhajtottunk Gilával, mikor egy hiba sem volt valamelyik megterhelő bekezdésben, mert én nem akartam volna azt kérni, hogy olvassa fel újra. Akadt viszont olyan vicces epizód is, mikor a könyvben egy mondat három ponttal ér véget, és mikor János felolvasta, Gilával összenéztünk, és azt mondtuk: nem igaz, felolvasta a hármaspontot.
Gondolom, írás közben, vagy ahogy visszaolvasod, vizualizálod is a történeteket. Gondoltál már arra, vagy más gondolt már arra, hogy ez vászonra kívánkozik?
Igen, is-is. Az Elveszett csillagokkal, ami egy ifjúsági, családi kalandregény, korábban a Nemzeti Filmintézetnél egy forgatókönyvfejlesztési pályázat második köréig jutottunk. 2017-ben, mikor eredetileg megjelent, egy szerelemprojekt volt számomra. Nehéz volt elengednem, hogy nem a regényt szerkesztjük át forgatókönyvvé, hanem úgymond a regény alapján készítjük. Később viszont a cselekményt és a fordulatokat tekintve még elégedettebb is voltam, mint a regénnyel. Tök jó önismereti tréning volt, hogy nem kell minden szavamhoz ragaszkodnom, hanem rövidítenem kellett. Nehéz volt, de az segített, amit szoktam mondani róla, hogy ez a magyar családi Da Vinci-kód. Egy héten keresztül minden nap megnéztem a Da Vinci-kód rendezői változatát, azzal a céllal, hogy minden képkockája bennem legyem, majd a hétvégén elolvastam a forgatókönyvét. Ez sokkal többet segített, mint bármi.
Bodzsár Márkot kaptuk meg egyfajta script doctorként, aki azért jött, hogy rúgja szét a seggünket. Idővel egyre többen hittünk benne, hogy ebből tényleg film lehet, még olyasvalaki is az NFI-től, akivel a kezdetektől konfliktusaink voltak. Amit pályázatként beadtunk, tizedannyira se volt kidolgozott anyag, mint amivé fél évvel később átdolgoztuk. Egy életigenlő történet a magyar kultúráról, tele színészóriásokra írt apró jelenetekkel, a magyar popkultúrára való utalásokkal. Közben viszont már teljesen más gárda ült az NFI-ben, és lesöpörték az asztalról.
Idén szeptemberben viszont megjelent az eredeti, 2017-es Elveszett csillagok felfrissített változata az Athenaeumnál. Annak idején ez egy szerelemprojekt volt számomra. Nulla reklámmal jelent meg, de az egyes években kinyomtatott kis példányszámban mindig elfogyott. Idén viszont észrevettem, hogy lejárt a szerződésem a korábbi kiadónál, és ezt is az Athenaeumhoz akartam áthozni, mint mindegyiket, amire igazán büszke vagyok.
A történelmi regényeid kapcsán is felmerült, hogy film készüljön belőlük?
Minden második könyvbemutatón. De én mindig visszakérdezek, hogy mikor láttak utoljára jó történelmi filmet? És ne csak a magyar piacot nézzük… Gyakran egy 20 évig játszódó történetben ugyanaz a ruha van a főhősön, ami esetleg nem is felel meg a középkori valóságnak, a páncélok baromságok, a sztori ki van herélve. Mit érünk el ezzel? Legfeljebb keresnék velük valamennyit. A sok rossz feldolgozás vagy történelmi film után már az olvasóközönség is kettészakadt, és azoknak, akik korábban vártak a filmekre, a fele mostanra szkeptikus. Azt szoktam mondani, hogy van egy rohadt nagy szerencsénk, hogy itt vannak a könyvek, ezek a történetek erre a formátumra készültek. Ebben a formátumban működnek. Bennünk meg mehet a mozi akármekkora költségvetéssel.