Az én gyermeki ádventem

Szerző: Kiss Balázs

Betűméret
Normál szöveg

Emlékszem, mama ilyenkor hatalmas rajzlapot vett elő. Akkora volt, mint egy falinaptár. Azt mondta, azért kell ekkora, hogy minél nagyobb fát lehessen rárajzolni.

Az első években még ő készítette, aztán ahogy fejlődött a kézügyességem, én vettem át a rajzoló szerepét. De mindig ő mondta meg, mi kerülhet fel a fára. Ha jól viselkedtem, gömböt rajzoltunk. Ha kevésbé voltunk „barátok” aznap, akkor a fekete vagy a barna zsírkrétáért kellett nyúlnom, hogy szenet vagy virgácsot fessek vele a fára.

„Mama, rajzolhatok ma gömb helyett inkább hóembert?”

 

– próbáltam eltérni néha a szokványostól, és a mama persze megengedte. Mire kopogtatott a Jézuska, az én papírra vetett karácsonyfám már ünnepi díszben pompázott. Ahány jócselekedet, annyi gömb, hóember vagy szaloncukor díszelgett rajta, és ahány csínytevést követtem el az ádvent alatt, annyi lett végül a virgács meg a szén. Radírt használni sohasem ért, de mindig a jó dolgok voltak többségben a fán.

A rajzot aztán az igazi karácsonyfa alá helyeztük, a betlehem mellé. És amikor lebontottuk a fát, akkor sem dobtuk ki a rajzot vele együtt, hanem hátuljára ráírtuk az évszámot, majd szép gondosan összetekertük, és elraktuk a szekrény mélyére a díszekkel együtt, hogy a következő évben összehasonlíthassuk, hányszor voltam jobb vagy rosszabb, mint egy évvel korábban.

Mama, ugye rajzolod még most is nekem az én karácsonyfámat, ott fent?

 

A másik mamáékhoz meg mindig jött a Mikulás. Fura volt, hogy nincs pocakja, és hogy a nénikém minden évben lemarad jöttéről, mert épp akkor kellett villámgyorsan elviharoznia valahová, mikor a nagyszakállú betoppant az unokáknak járó csomagokkal, de gyermekként olyan jó volt elhinni az egészet.

Általában én kezdtem a versmondást, de arra már nem emlékszem, azért-e, mert a húgaim és az unokatestvéreim még tőlem is félénkebbek voltak, vagy azért, mert én voltam a legmohóbb.

„Télapó itt van, hó a subája…” – ha megakadtam, mindig volt, ki segítsen, hisz alig fértünk el a nagyszobában, mikor összejött a család.

Faltuk az édességet, a mogyorót mindig apunak adtuk a csomagból, a széndarab pedig papáé lett. Azt mondta, jó lesz vele befűteni a kazánban. Utólag persze az egészet elmeséltük a nénikémnek, aki mindig tökéletesen játszotta a szerepét, és úgy csinált, mintha az egészről tőlünk hallott volna először. Ahogy a gyermekkori emlékekre visszagondolok, nagyszüleim mosolygó arcát látom.

Akkor még nem volt rohanás, nem volt harc a parkolóért, ünnepi akciók novemberben, meg Black Friday. Süteménysütés volt és fahéjillat.

 

Vártuk, hogy megszülessen a kis Jézus, és közben kazettás magnóról hallgattuk a templomi énekeket, hogy mire eljön a nagy nap, hibátlanul tudjuk énekelni a betlehem előtt. A karácsony gyermekként maga volt a csoda, az ádvent pedig egy olyan varázslatos időszak, amelyre felnőttként csak simogató nosztalgiával tudok visszagondolni. Hogy mára miért változott kopottá minden, ami akkor még úgy fénylett? Magam is erre keresem a választ. Bárcsak visszamehetnék időben az én gyermeki ádventembe…

 

A cikk szerzője
Összes cikk