Podcast: Költőtoll

Őszinte leszek: azt hittem, könnyebb lesz verset írni a kisebbségi magyarság témájában. Hogyne, hisz az egyformaságainkat, különbözőségeinket annyian megfogalmazták már, a sokszor ismételt frázisok pattogtatását nem szeretem. Nehéz is sallangmentesnek lenni, ha a hazáról van szó, ami számomra egy érzelmekkel, szenvedéllyel teli fogalom. Aztán eszembe jutott egy régi emlék, tisztán, nyilvánvalóan, mint egy villámcsapás…

Szlovákiai magyarként jó eséllyel kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor „magyarázzuk a bizonyítványunkat”: hogy is van az, hogy itt élünk, hogy élünk, milyen nyelvet használunk a mindennapokban, satöbbi. Pedig egy kisebbség tagjának lenni mondhatni teljesen természetes dolog, illetve élmény. Legtöbbünk, ha épp nem is nemzetiségi értelemben, valamilyen szempontból értékelhető egy kisebbség tagjának. Ez lehet félreértések, konfliktusok forrása, esetenként fakadhatnak belőle egészen abszurd szcenáriók. Mégis, gyakorta inkább gazdagít minket ez a tény, mintsem elvenne belőlünk. Ezért, illetve a decemberi kisebbségek világnapja kapcsán döntöttünk úgy, hogy valamiképpen feldolgozzuk verseinkben ezeket a tapasztalatokat. A feladat egyébként nem is bizonyult olyan könnyűnek, hiszen meg kellett találni a megfelelő formát és hangot. Nálam több szövegváltozat is készült, míg végül az alábbi mellett döntöttem. A végkicsengése talán nem annyira pozitív, mint azt pár mondattal előbb beharangoztam, de hát ugyanazt a dolgot – itt épp a kisebbségi létet – különféleképpen élhetjük meg életünk más-más pontjain, illetve szakaszában a körülményektől függően. Íme!

December 18. a kisebbségek napja. Ennek apropóján döntöttünk úgy, hogy valamiképpen megkíséreljük verssorokba szedni, hogy milyen is egy kisebbség tagjának lenni. Ez mindennapos tapasztalatunk, még ha nem is feltétlenül tudatosítjuk állandóan. Sőt, ha elég tágan értelmezzük a dolgot, ez tulajdonképpen egyetemes tapasztalat. Művészi eszközökkel próbáljuk meg kicsit boncolgatni, hogy mi a jó ebben az élményben, mi a nehéz benne, vagy épp, hogy milyen a többségi kultúrával találkozni és ütközni.

Bár Pest a maga harsány, bulizós, pörgős természetével sokkal több kalandra csábítja a fiatalokat, valahogy Budát mégis jobban a szívembe zártam. Itt laktam, ide jártam megpihenni, átéreztem a nagypolgáriság előkelő hangulatát, tapasztaltam a megnyugtatóan zöld környezetet, ami szinte simogatja a szemet és a lelket. Most képzeletben újra bebarangolom a helyszíneket, és a hangulatot a szokásosnál is romantikusabbra, nosztalgikusabbra veszem.

Budapest, ez a gyönyörű, történelemmel átitatott, nyüzsgő, ugyanakkor melankolikus város mondhatni mindig is vonzott engem. Egyetemi éveim alatt éltem is benne, szerettem, olykor gyűlöltem, de mindig szívesen megyek vissza. Kedvvel fedezem fel, mi változott a jól ismert utcákon, mi maradt minden valószínűség ellenére is ugyanaz. Rovatunk legújabb verse tehát erről a városról, ehhez a városhoz szól, és mindenkihez, akiben benne lakik. Csupán ráadás, hogy két kedves költőmet, Závada Pétert és Pilinszky Jánost is megidéztem így vagy úgy a szövegköziség jegyében.

Ó, a csodálatos Budapest, ahol az első, igazi nagyvárosi-kirándulós élményeit szerzi a csallóközi gyerek és ahová mindig jó felnőttként is visszatérni! A magyar főváros mindkettőnk számára fontos fordulópontot, időszakos lakhelyet, a nagy álmok beteljesülésének földrajzi helyét jelenti. A hidakkal összekötött, kétféle világot kínáló, vibráló Budapest megannyi szépségével kápráztatja el az idelátogatót, akár rövidebb, akár hosszabb időre érkezik. Lássuk, milyen élmények, helyszínek, hangulatok határozták meg ottlétünket, illetve hogyan gondolunk vissza, az ott eltöltött időszakra!

Eljött az ősz, annak is az a része, amikor az ember kénytelen bekuckózni, hiszen kinn szürkeség, köd és eső… Bevallom őszintén, a színes levelek és vigyorgó töklámpások ellenére sem ez az én évszakom. Lehangol a hideg, a félhomály, a mindent átitató nedvesség, amelyet a csontjaimban is érzek. Mégis megihlet ez a hangulat. Fogadjátok hát szeretettel ódámat az őszi esőhöz!

Szeretem az ősz melankolikus, lelassult pillanatait – sárral, esővel, hideg széllel együtt. Szeretem, hogy gyakrabban kényszerít arra, hogy zárkózzunk be, csak befelé figyeljünk. Egy ilyen, tipikusan októberi képet vázoltam fel ebben a versben – az ablaknál állva nézem, ahogy kint zajlik az élet és ahogy az apró pálcikaemberkék, valahová tartanak a lassacskán estébe burkolózó, esőtől csillogó utakon. És tényleg: minden úgy jó, ahogy éppen van.

Mint minden évben, idén is eljött a nagy esők hónapja, amikor folyamatosan, szürkén ontja magából az ég az esőcseppeket, akár napokon keresztül, az udvaron pedig egyre terebélyesebbre híznak a pocsolyák. Mit tehet az ember ilyenkor? Egy bögre forró itallal a kezében, egy puha takarót maga köré vonva fészkeli be magát kedvenc foteljébe, és onnan hallgatja az ablakpárkányon a dobolást. De ilyenkor jó verset olvasni, hallgatni, fogadjátok hát szeretettel az őszi esőnek címzett költeményeinket!

Klasszikus verset átírni különleges kihívás volt számomra – mintha reprodukálni szeretnék egy tökéletes festményt, ahol minden ecsetvonásnak külön jelentősége, helye van. Az ember örül is a kihívásnak, de a megilletődöttség is befolyásolhatja az alkotási folyamatot, megannyi feszüléssel, görccsel megnehezítve a feladat végrehajtását. Úgy döntöttem végül, hogy elrugaszkodom a szerelmi motívumoktól úgy, hogy az eredeti szonett hangulatát mégis valahogy visszacsempészem a sorok közé.