Podcast: Költőtoll

A háború borzalma mellett sokunknak talán fel sem tűnik, hogy klímaügyben is katasztrófa készül. A legfrissebb jelentés szerint nincs sok okunk az optimizmusra, és mindenki a saját bőrén fogja érezni az éghajlatváltozás negatív hatásait. Nem is annyira képletesen magunk alatt vágjuk a fát, és itt a legfőbb ideje, hogy tudatosítsuk, hogy bizony változtatnunk kell, és jobban meg kell becsülnünk azt, amink van. A pusztuló természet láttán érzett szorongás szülte a Költőtoll rovatunk legfrissebb verseit.

A környezetszennyezést korunk egyik óriási kihívásának tartom – a fogyasztói társadalom ugyanis lassan önnön szemetébe fullad bele. Persze, léteznek klímacsúcsok meg konferenciák, (ahová a világ vezetői kerozinzabáló magángépekkel érkeznek), de ezeken általában nem sikerül a legégetőbb kérdések ügyében általános érvényű, szigorú határozatokat hozni. Felmerül hát a kérdés: mit tehet a kisember?
A.) Megtanulja szelektálni a szemetet és megbecsülni az őt körbevevő természetet.
B.) Továbbáll aktuális lakhelyéről, és új területeket keres, amiket teleszórhat szeméttel.
Az alábbi versben, a B.) változatot nézzük meg közelebbről.

Februárban egy olyan témát járunk körül két verssel, amelynek sajnos nem szentelünk elég figyelmet és energiát: ez pedig a környezetvédelem, a bolygó tagadhatatlan pusztulása és az ebből fakadó klímaszorongás. A 21. század embere elképesztő sebességérűre gyorsult világban él, a növekvő életszínvonal magasabb igényekkel és persze még több (gyakran teljesen felesleges) fogyasztással jár. A habzsolás eredményeként több szemetet termelünk, mint valaha, töredékére csökken az őshonos fajok mozgástere, az időjárás szélsőségessé válik, a sarki jégsapkák pedig elképesztő sebességgel olvadnak a globális felmelegedés hatására. E két vers ennek megfelelően „erősre” sikerült, s nem titkolt célunk velük, hogy kissé kijózanítsuk az olvasót és tudatosabb fellépésre késztessük a közös, globális kihívásokkal szemben.

Amikor Kerivel a közelgő január kapcsán úgy döntöttünk, a fogadalmak témáját választjuk a következő Költőtoll epizódhoz, az utolsó pillanatban kicsit csavartam a dolgon. Mert hát, ha már fogadalmak, az embernek önkéntelenül is eszébe jut, hogy bizony nemcsak az új év késztethet fogadkozásra minket, hanem a szerelem is. Ha jól mennek a dolgok, örök hűséget fogadunk, ha meg rosszul, akkor azt, hogy én soha, de soha többé… Hát így született meg ez a vers, egy kis mitológiai játékot is belekeverve a képletbe. Kirké ugyanis egyetlenegyszer döntött úgy, hogy a férfi mégsem disznó, és rögtön pórul is járt.

Az új év remek lehetőséget kínál arra, hogy tiszta lappal kezdjünk, hogy más irányba fordítsuk életünk vitorlásának kormánykerekét (mily költői!). Sokan tesznek fogadalmat ilyenkor, nagy a lendület, ami aztán szép csendesen alábbhagy, ahogy telnek a hetek-hónapok. Jómagam is tettem már ilyenkor fogadalmat, de nem igazán sikerült betartani – az alábbi szösszenetben pedig jól kinevetem ezeket a mikro-kudarcokat.

A 2022-es első epizódunkban ismét nem vettük túl komolyan magunkat, a téma pedig nem is lehetne aktuálisabb, hiszen a fogadalmak témáját dolgoztuk fel verseinkben. Igaz, nem egészen ugyanúgy, és nem is egészen ugyanarról. Az egyik költemény az újévi fogadalmak jelenségére reagál meglehetős iróniával, a másik viszont egy olyan élethelyzetre, amikor az ember szintén hajlamos fogadkozni: a szerelmi csalódáséra, méghozzá mitologikus keretbe ágyazva.

December végén lépünk át az új évbe, ahol a vidámságé és az önfeledt hangulaté a főszerep. Éppen ezért Jankával arra gondoltunk, nevessünk egy kicsit mi is – azon, hogy milyenek vagyunk mi, nők, mi mindenen nyavalygunk, karikírozzuk a tulajdonságainkat, a gondolkodásmódunkat. Annyi szerepben, helyzetben kell megfelelnie egy 21. századi nőnek, hogy felsorolni is nehéz. Ennek apropóján, a netes társkeresés sekélyes útvesztőiről fogalmaztam, egy laza szösszenetet. Pont aktuális. 🙂

Még a Költőtoll-sorozat megszületése előtt, egy nyári kocsmakertbenülős, tervezgetős brainstorming alkalmával merült fel először Keri meg köztem, hogy arról is kéne majd verset írni, hogy milyen nőnek lenni. Persze azért úgy, hogy ne is vegyük az egészet véresen komolyan. Meg hát amúgy is, milyen? Személyiségtől, élethelyzettől, ezer dologtól függően más és más. Amikor leültem a fehér papír elé (igen, igen, papír, én ilyen régimódi vagyok, verset még nem laptopon körmölök), sorra jöttek a hétköznapok során elhangzó izzadság-, vagy esetemben épp babatermékszagú mondatok, és valahogy ezek álltak össze rímpárokba. Talán jól fogtok rajta (magatokon?) szórakozni.

Milyenek is vagyunk mi, nők? Nyilván ezerfélék, ezerféle élethelyzetben. Mégis vannak olyan közös tapasztalatok, melyek sokunknak ismerősnek tetszhetnek. Sokszor érezzük úgy, hogy nehéz ez, mindig rohanni kell, egyszerre helyt állni rengeteg fronton, közben kétségekkel küszködünk, nem érezzük magunkat elég jónak, megértésre, igazi társra vágyunk. Persze nem mindig jönnek össze a dolgok – de ezt lehetőség szerint érdemes némi humorral felfogni, netán (ön)iróniával fűszerezni. Ennek jegyében születtek decemberi verseink. Reméljük, szerzünk nektek pár mosolygós percet általuk. 

Amikor felvetődött Keri és köztem, én kifejezetten örültem az ötletnek, hogy írjunk szonettet. Már régebben is próbálkoztam ezzel a gazdag hagyományú műfajjal, hozzám mindig is elég közel álltak a különböző kötött formák. Szeretek „gúzsba kötve táncolni” – bár Kosztolányi a műfordítást jellemezte így. Szeretem, ahogy a rímek egymásba folyva hömpölyögtetik a szép, szabályos sorokat. Mi viszont, hogy vigyünk egy kis csavart a történetbe, úgy döntöttünk, hogy ez esetben szabad szonettet fogunk írni, s végülis megszületett a Súrlódás. Hogy miben, mennyiben kapcsolódik a klasszikusan szerelmes tematikájú szonetthagyományhoz, azt pedig már rátok bízom.