Podcast: Költőtoll

Iskoláskorban a nyár egyet jelentett a két hónap vakációval és élménygyűjtéssel. Felnőttkorunkban azonban az évszak új jelentést kap – gyorsan szerzett, könnyed örömöket, utazást, fesztivált, vagy csak egy kellemes hűsölést a fák alatt, a kedvenc könyv társaságában. Nyári ihletettségű verseinkben úgy szeretnénk megörökíteni ezeket az élményeket, mint egy Polaroid-kép, amire a hűvös napok közeledtével, jóleső nosztalgiával tekintünk majd vissza. Lássuk, mi mindent jelent kettőnk számára a legmelegebb, és egyben leginkább várt évszak, ami a végtelen szabadság lehetőségével kecsegtet.

Amikor az ember lánya elkezd verseket írni, három dolog minden bizonnyal jellemző rá:
1. épp a tinikorát éli
2. épp vagy nagyon szerelmes, vagy nagyon csalódott, ezért versben írja világgá az örömét / bánatát.
3. ezek a versek (khm), nem túl jók, kínosan izzadtságszagúak és nem spórolnak a klisékkel sem.
Lássunk most egy ilyen, erőteljesen „tini“ ihletettségű írást!

Miről ismerszik meg a jó szerelmes vers? Kérdezzetek kettőt, könnyebbet: ember a talpán, aki ezt megfogalmazza. És miről a rossz? Nem árt, ha megnevezed rajongásod tárgyát benne, érzéseidet kontrollálatlanul szabadon ereszted, csikorgóan rossz rímeket pakolsz a sorvégekre… Persze ez csak néhány a tünetek közül, tinikorában pedig szinte mindenki írt ilyen, fióknak szánt förmedvényeket. Szóval elhatároztuk, hogy megidézzük ezen zsengék szellemét. Mit mondjak? Nem is olyan könnyű rossz verset írni úgy, hogy azért közben elég jó is legyen.

Nagyon sokan kezdik versírói pályafutásukat tinikori kínos szerelmes versekkel. Ezeknek a zöme az íróasztal fiókjáig jut csupán, jobb (rosszabb?) esetben leközli őket a suliújság. Aztán vagy követik ezeket sikerültebb, érettebb alkotások, vagy nem. Mindenesetre itt a május, a szerelem ideje, úgyhogy gondoltunk egyet, és megidéztük mi is versírói karrierünk hajnalát, és visszautaztunk a saját tinikorunkba, hogy ekképp tisztelegjünk hajdani rossz zsengéink előtt. Vagy épp így nevessünk rajtuk, ahogy tetszik.

Amikor az első hírek megjelentek arról, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, az első reakcióm az őszinte döbbenet volt. Nem mintha nem lettek volna előjelei a dolognak, vagy ne lehetett volna hasonlóra számítani, de valahogy mégis nehezemre esett elhinni, hogy ilyen a huszonegyedik századi Európában megtörténhet. Nyilván nem mind egyezünk meg abban, ahogy az egészről gondolkodunk, de azt hiszem, az mindegyikünknél közös, hogy ez az alapjaiban ingatta meg a biztonságérzetünket, s talán sok szélsőséges reakció is éppen ezzel magyarázható.
A Költőtoll áprilisi epizódjának témája ekképp sajnos adta magát, ahogy versem írása közben a fókusz is. Az érdekelt, ahogy a háború embertelenségével az emberre hat, a térkép két különböző pontján: ott, ahol a harcok épp folynak, és itt, a viszonylagos biztonságban, miközben ez a két pont vészesen közel van egymáshoz.   

Az alábbi sorokban egy olyan anya helyzetét próbáltam átélni, aki gyermekével együtt menekül egy újabb bombázás elől, s bár családjában próbálja tartani a lelket, belül teljesen összetört és reményvesztett. Mégis hogyan maradhatnánk erősek, védelmezők, vigasztalók, ha éppen minden összedőlni látszik?

Alighogy megörültünk a járványhullámok lecsengésének, és reménykedve vártuk a tavaszt, mire február végén kirobbant az orosz-ukrán katonai konfliktus. Májusi verseink így közös és határozott döntésünk alapján erre a témára reflektálnak, ill. mindarra a materiális és mentális következményre, amellyel egy háború jár. Bár a stratégiai döntések a politikusok asztalánál születnek meg, a harcok borzalmait mindig az egyszerű emberek szenvedik el, célunk tehát elvetni az érzékenység, tapintat és együttérzés magvait.

Ebben a versben próbálom megidézni azokat a kedves gyermekkori emlékeimet, amik a mai napig élénken élnek bennem – egykori játékok, ízek, illatok, mindez az otthon biztonságos melegébe csomagolva. Gyermeki tisztaság és olykor naivitás bukkan ki a pasztellszínű képek mögül, egy olyan életszakaszra visszaemlékezve, amikor még nem nyomják az ember vállát gondok, és amikor még minden apró felfedezés egy világra szóló kaland…

Tavaly hunyt el utolsó nagyszülőm, anyai nagymamám. Ilyenkor az ember önkéntelenül is úgy érzi, hogy az őt a saját gyermekkorához fűző fontos szál is elszakad egyben. Amikor felmerült, hogy a gyermekkorunkat dolgozzuk fel versben a Költőtoll rovatban, egyértelmű volt számomra, hogy valamilyen formában róla és nagypapámról is megemlékezek majd. Egészen pici koromban még ott laktunk náluk. Ott totyogtam kacsák és tyúkok között a baromfiudvaron – nem mintha az egész udvar ne lett volna a szárnyasok birodalma. Ott sündörögtem a rotyogó lábasok körül a konyhában, és az ebédre várva nagyapámnak lovas hírújságot szerkesztettem. Az ezekhez hasonló intenzív emlékképek hatják át a verset is. Olvassátok szeretettel, remélem, tetszeni fog, és a hatására nosztalgiáztok ti is egy picit.

Figyelem! Költőtoll rovatunk legújabb versei nyomokban nosztalgiát tartalmazhatnak. Sőt, nem is annyira nyomokban, hiszen a gyermekkort választottuk témának, és időutaztunk egyet emlékeink, a kicsi korunkból átszivárgó illatok, színek, érzések között. Megannyi dolog, mely visszahozhatatlanul tovatűnik, nem veszik el soha mégsem. Persze a gyermekkor mindenkinek mást és mást jelent, megpróbáltuk mégis úgy átadni benyomásainkat, hogy a személyesség mellett mindenki szájában benne maradjon valami melengetően ismerős íz. Nosztalgiázzunk hát együtt!