Podcast: Költőtoll

Történt már veletek, hogy megéreztetek egy elfeledettnek vélt illatot, s az agyatok azonnal időutazásra invitált benneteket? Esetleg hatódtatok meg egy íztől, mely rég elhunyt (déd)nagymamátok főztjét juttatta eszetekbe? Mostani versemben pont azt szerettem volna érzékeltetni, mennyire erős hatással lehetnek ránk érzékszervi benyomásaink. Igyekeztem belefoglalni mindazt, amit a szem, a száj, az orr, a bőr befogadhat egy adott szituációban. Talán sikerült érzékletessé, egyszersmind érzékivé varázsolnom a sorokat.

A külső világból jövő ingereket érzékszerveink segítségével dolgozzuk fel. Benyomásaink nagyban meghatározzák, mit és hogyan fogunk fel. A színek, ízek, szagok, hangok épp ezért fontosak számunkra, s emlékeinkre is erősen rányomják bélyegüket. Verseink főszereplőjévé is emiatt léptek elő a friss epizódban.

Már-már balladai eszközökkel próbáltam megrajzolni ebben a versben egy szobrászmester portréját. Magam sem számítottam arra, hogy ennyire sötét és dekadens hangulatot lehet megidézni egy szinte hétköznapi hivatás megjelenítésével. A képzőművészek magányos alkotási folyamatait, fantáziaképeit, és az őrület határait karcoló vízióit hagytam szabadon kibontakozni. Merüljünk alá együtt!

Ez a vers nehéz szülés volt. Költőtollas társam, Keri választotta a munka, hivatás témáját. Mikor beszélgettünk róla, megegyeztünk, hogy ezer és egy oldalról megfogható. Amikor leültem gondolkodni, hogy is ültethető bármely aspektusa verssorokba, mégis hamar kiderült: bajban vagyok. Vagy iszonyúan banális szavakat vetettem papírra, melyek sehogy sem akartak egy irodalmi szöveggé összeállni, vagy a sokféle aspektust igyekeztem egyetlen szövegbe belesűríteni, aminek káosz, és túlbonyolított szerkezetek sora lett a vége. Semmi sem tűnt vállalhatónak. Végül az segített, hogy a kötött formának, a rímek zakatolásának engedtem, hadd vegyék át tollam felett az irányítást. Született egy vázlat, amelyen még mindig nagyon sokat kellett csiszolni, mellyel még mindig sokat kellett variálni, de már felsejlett mögötte a konkrét gondolat, tartalom. Ez a vers szóljon hát minden dolgozó nőnek, aki több fronton teljesít, és úgy érzi, ez teljességgel lehetetlen, igyekezete pedig gyakorta teljesen észrevétlen marad. Meg persze nem csak nekik.

Május 1-jén tartjuk a munka ünnepét – adta magát az ötlet, hogy a munka és hivatás témakörét járjuk körül, irodalmi kalandozásunk legújabb fejezetében. Valóban nem közömbös, milyen az a hely, ahol életünk egyharmadát eltöltjük, jár-e elegendő megbecsüléssel, van-e lehetőség a kreativitásra, önkifejezésre, összhangban van-e a készségeinkkel, karriercéljainkkal – vagy akár, a mentális egészségünkkel? Az ötletek szabad áramlása más-más irányba sodort minket, így lett igazán üde és színes az e havi verspár. Munkára, akarom mondani olvasásra fel!

A stressz az, amivel mindannyian megküzdünk, minden egyes nap. Talán banális tapasztalat, és ennyiben nem feltétlenül egyszerű verstéma, viszonylag hamar sikerült fogást találnom rajta. Egyszerűen rímekbe szedtem mindazokat a testi tüneteket, amelyeket ez az alapvetően lelki nyomás okoz. A ritmus is azonnal elkezdett lüktetni, ahogy a zakatoló, zaklatott szív. Persze sok csiszolgatást igényelt a szöveg, de ez már csak így szokott lenni. Remélem, tetszeni fog nektek, s csak azért remélem, hogy túlságosan mégsem rezonál majd bennetek, mert nem túl kellemes élményt rögzít.

Sokak számára a legfélelmetesebb helyzet lehet nagy tömeg előtt beszélni. Aki gyakorlott ebben, annak nem jelent kihívást a feladat, mások megremegnek már attól a gondolattól is, hogy minden szempár rájuk szegeződik. A fejben ilyenkor ezernyi kérdés merül fel, az idegesség pedig abnormális mértéket is ölthet. Ezt a pattanásig feszült hangulatot próbáltam megjeleníteni az alábbi versben.

Ha létezik olyan tapasztalat, amely a 21. század minden emberének meghatározza a mindennapjait, az a stressz. Persze óriási egyéni különbségek vannak abban, hogy kit mi frusztrál, ki hogyan éli meg a stresszt és miként veszi fel a harcot ellene, az alap élmény azonban közös. Mi pedig ezúttal versek formájában kíséreltük meg feldolgozni azt.

Bár 1848-ban még csak tervben sem voltam, jó szívvel emlékszem vissza azokra a rendezvényekre, ahol kisiskolásként forradalmi verseket hallgattam, majd később magam is szavaltam, a hősökre, vértanúkra emlékezve. A következő versben igyekeztem megjeleníteni a mindent elsöprő, forradalmi hangulatot, amely magában hordozza a kockázatot, de új kezdetek ígéretét is…

E havi verseink afféle főhajtásként születtek a márciusi ifjak felé, akik lassan már két évszázada, hogy saját bőrüket kockára téve álltak ki olyan értékekért, amiket mi ma is magunkénak vallunk. Áldozatuk példaértékű. Kár, hogy gyakran értelmezik, magyarázzák félre különféle politikai meggyőződések tükrében. Csak remélni tudom, hogy mondjuk épp az alábbi vers tetszene valamelyiküknek.