A múlt heti bemutató óta horzsol a médiában a Mária Čengel-Solčanská által rendezett, és az ifjabb Michal Kováč elhurcolását, valamint Róbert Remiáš exrendőr meggyilkolását részben dokumentarista elemekkel feldolgozó szlovák politikai thriller. Megpróbálom körbejárni, hogy sikerült.
Szlovákiában a lakosságon belül még egy jó darabig többségben lesznek azok, akik idősebbek az országnál. Akik már minimálisan a környezetére érzékeny, és a belőle érkező jelzéseket felfogó és magában továbbfejlesztő kamaszként élték meg az ország létrejötte utáni, kezdeti sötét korszakot, bő húsz évvel később, mostanra érhettek meg rá, hogy a dokumentált cselekményeket egyfajta történetírói szemszögből másoknak is kellő mélységben át tudják adni.
Erre utal, hogy egy 39 éves rendezőnő, Mária Čengel-Solčanská vihette filmre a rendszerváltással együtt született fel- és alvilág összefüggéseit boncolgató cselekményt.
Hogy a saját útját kereső szlovák filmgyártás éppen ezeket a történéseket választotta ki arra, hogy játékfilmben feldolgozza az ország rövid történelmének szégyellnivaló kezdeti éveit, az egyidejűleg jó és rossz döntés is. Társadalmi szempontból jó, mert jókora lökést adott egy azóta is lezáratlan ügyről folytatott közéleti vitának.
Tudniillik a fent említett bűncselekményeket az akkori miniszterelnök, Vladimír Mečiar ideiglenes államfőként kihirdetett amnesztiájának következtében máig nem tudták kivizsgálni, viszont azóta is szinte minden évben kísérletet tettek a megszüntetésükre a parlamentben. Régóta nem indult ugyanakkor olyan méretű kezdeményezés az amnesztiák megszüntetéséért, mint amilyet a napokban kezdeményezett a Via Iuris nevű jogvédő civil szervezet.
A témaválasztás ugyanakkor filmes szempontból nem túl előnyös. Ezáltal ugyanis az Únos válik az emlékek feldolgozásának prototípusává, ergo az azóta is leginkább rezonáló cselekmény egyfajta bevezető, hibákkal teli teszt, amelyből rájövünk, hogy az elkövetkezendő ötleteket hogyan lehetne megvalósítani jobban.
Az Únos ugyanis nem jó film. Vagy legalábbis filmként nem jó.
Az ismert háttércselekmény szerint Csehszlovákia különválása után röviddel megromlott az államfő, Michal Kováč és a miniszterelnök, Vladimír Mečiar viszonya, egyebek mellett azért, mert előbbi nem akarta kinevezni Mečiar „emberét”, Ivan Lexát miniszteri posztra.
A következő választások után Mečiarék törvényt módosítva elérték, hogy a kormányfő nevezhesse ki a titkosszolgálat (SIS) vezetőjét, így kerülhetett Lexa hatalmi pozícióba, majd innentől (állítólag) különböző módszerekkel próbálták hitelteleníteni az államfőt. Amikor pedig külföldön elfogatóparancsot adtak ki a Technopol-ügyként elhíresült gazdasági csalással összefüggésben az elnök fia ellen, ifjabb Michal Kováčot ismeretlenek elhurcolták Ausztriába, majd összeverve kirakták egy rendőrkapitányság előtt.
Azóta is mindenki arra gyanakszik, hogy ennek hátterében a Lexa-féle SIS állhatott, az ügyben indított nyomozás pedig akkor vett fordulatot, amikor egy bizonyos fiatal, korábbi SIS-ügynök, Oskar Fegyveres vallomást tett, és beszámolt az emberrablás részleteiről. Ezután külföldre ment, és barátjával, a volt rendőrrel, Róbert Remiášsal tartotta csak a kapcsolatot. Remiášt nem sokkal később autójával együtt felrobbantották.
Kováč elnöki mandátumának lejárta után Mečiar lett ideiglenesen az államfő, és egyúttal amnesztiát hirdetett az ügyben indított és indítandó büntetőeljárások gyanúsítottjaival szemben, az akták pedig a fiókok és szekrények mélyére kerültek.
A film készítői számos karaktert mozgatnak a történet során, kezdve a meg nem nevezett szereplőktől, akikről viszont mindenki tudja, hogy kicsodák. Kormányfő, elnök úr, az elnök fia vagy a kormányfő „embere”. Ez egy stílusos megoldása annak, hogy a készítők ne nézzenek jogi perek garmadájának elébe, de egy-egy konkrét, kitalált névvel ne is távolítsák el karaktereiket azoktól a közéleti szereplőktől, akikre utalni kívánnak velük.
Vannak a filmben megnevezett és egyúttal létező karakterek, Oskar és Robo, valamint egy újságírónő, aki egy pozsonyi lapnál dolgozza fel a történteket.
A legnagyobb hibát ott követték el, hogy nem tudták eldönteni, kit állítsanak a történet középpontjába, így folyamatosan változnak a hangsúlyok. A politikai, titkosszolgálati és alvilági háttér a film első felében tulajdonképpen csak a hírekből is ismert momentumokban jelenik meg, dokumentálva szedi pontokba, és rakja a vászonra, amit addig csak olvashattunk.
Ha viszont egy lépést teszünk hátra, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy minderre tulajdonképpen emlékszünk, akkor a film első fele semmilyen hozzáadott értékkel nem bír, mert a készítők túl nagy területet akartak felmarkolni ahhoz, hogy azt mélységeiben is legyen esélyük bemutatni.
Ennél sokkal izgalmasabb és személyesebb a film második fele, ahol már többnyire az újságírónő szemszögéből követhetjük nyomon a cselekményt. A kezdeti felületességgel szemben itt rétegek és dráma keletkeznek, olyan szereplők szemüvegét használjuk, akikkel könnyedén azonosulni tudunk. Nincsenek az összefüggéseket keresve erőltetetten összekovácsolt momentumok.
Összegezve, hangsúlyozni kell, hogy az Únosra szükség volt, mert kimond dolgokat, amelyek eddig játékfilmes közegben nem jelentek meg, mint például hogy a rendszerváltás után a politikai hatalom kialakította a saját alvilágát, vagy hogy az államhatalom nem változott a rendszerváltás előtti időszakhoz képest, hisz ugyanúgy „pszichopatákból” áll, csak már mi választjuk meg őket. Az Únos mint film, tehát nem lesz emlékezetes, mint egy palackba zárt üzenet, úgy viszont velünk marad.