A VándorLáss csoport alapítójaként a világ számos pontjára jutott már el, és juttatott már el másokat is. Kovács Zoltán, „Kovi”, Alsószeliből származik, de Andalúziában él, idén pedig megjárta a perui esőerdőt. Nem puszta szórakozásból, kedvtelésből, hanem azért, hogy egyrészt segítsen, másrészt dokumentálja, górcső alá vegye, amink van. Mert ugyan a világ nagy részével sosem fogunk találkozni, de mégis összekapcsol minket az a bigyó, ami éppen most is ott lapul a talpunk alatt.
Az interjú rövidebb formában megjelent a Klikk Out 2017/9. számában.
Ezt is olvasd el:
Arra kérnélek, meséld el, hogyan is vágtál neki a perui utadnak!
Az egész úgy kezdődött, hogy eredetileg Hondurasba készültünk. Miután 2012-ben jártunk ott a tawahka indiánok földjén, néhányan azt terveztük, hogy idén visszatérünk. Kíváncsiak voltunk, hogyan élnek azóta, mennyire változott meg ott az esőerdő, mennyien beszélik még a tawahka nyelvet. Tehát az egészet szerettük volna feleleveníteni.
Tavaly nyáron kezdtük szervezni, ősztől viszont fokozatosan kiestek néhányan. Mióta Spanyolországban élek, kapcsolatba kerültem viszont olyan természetvédő szervezetekkel, melyek Dél-Amerikában tevékenykednek. Az egyik ilyen éppen az Amaru Mayu, amely egy perui területről kapta a nevét.
Tehát némileg irányt váltottál…
A célok maradtak ugyanazok: felhívni a figyelmet arra, hogy az esőerdő mennyire sérülékeny, és bár még mindig óriási területeket foglal el, folyamatosan csökken a területe.
Igen, a hondurasi expedíció nem jött, ugye, össze, viszont a peruit már ugyanúgy el kellett kezdeni szervezni tavaly. Az ismerősöm februárra hívott, ami ott az esős évszak kezdete. Ez azt jeleni, hogy ilyenkor kevesen segítenek nekik a természetvédelmi területen az őshonos fák ültetésében, újraerdősítésben, és az indián közösségekkel való együttélés megteremtésében. Ők az egész világból fogadnak önkénteseket. Van egy bázisuk az esőerdőben, ösvényeket, épületeket és faiskolákat tartanak karban, de persze ez ott, azon a terepen nem annyira egyszerű történet.
Februárban végül sikerült is elrepülnöm Andalúziából. Először Limába érkeztem, onnan utaztam tovább Cuzcóba, ahol megkerestem a szervezet irodáját, találkoztam a szervezet vezetőjével, Dantéval, majd harmadnap onnét indultunk terepjáróval az esőerdőbe.
Az egész út lényegében nem sok, kétszázvalahány kilométer, de az utak állapota miatt egy teljes napig tart. Érdekesség, hogy egy ismert chilei zenész, Pier Bucci hosszú évek óta támogatja a szervezetet, és az ő hatkerekű terepjárójával utaztunk az esőerdőbe.
Tulajdonképpen mi volt itt a célotok?
A célok maradtak ugyanazok: felhívni a figyelmet arra, hogy az esőerdő mennyire sérülékeny, és bár még mindig óriási területeket foglal el, folyamatosan csökken a területe. A hihetetlen mértékű fakitermelés és az esőerdő felégetése amiatt történik, hogy a szarvasmarhák számára legelőhöz jussanak, és ehhez adódik hozzá a trópusi fák iránti kereslet, illetve a legkülönfélébb bányászat, vadászat.
Állatfajok, növényfajok, növényi társulások tűnnek el egyik napról a másikra. Amazóniában rengeteg olyan faj található, amely ismeretlen az ember számára, és sok faj tűnt el úgy, hogy nem is találkoztunk velük. Ezeknek a szervezeteknek az a fő céljuk, hogy megpróbáljanak egy fenntartható fejlődési modellt mutatni az ott élő indián közösségeknek.
Mit kell tudni az ott fennálló állapotokról, hogyan élnek ott az emberek?
Amazóniában rengeteg olyan faj található, amely ismeretlen az ember számára, és sok faj tűnt el úgy, hogy nem is találkoztunk velük.
Tudni kell, hogy sok száz, különböző életmódot folytató közösség van Amazóniában, Peruban pedig még sok a nem kontaktált törzs vagy közösség, akik mélyen bent élnek az esőerdőben. Ez a megnevezés talán kicsit félrevezető, mert azt hihetnénk, hogy nekik nincs és soha nem is volt kapcsolatuk a külvilággal. Nagyon kevés, de ilyen is létezik, viszont a „nem kontaktált” megnevezés azokra is vonatkozik, akik ugyan tudnak az őket körülvevő civilizációról, de nem szeretnének részt venni benne. Bent maradnak az esőerdőben, és a legközelebb elérhető kikötőktől 3-4 vagy több napi járóföldre vannak. Szinte ugyanúgy élnek, mint néhány ezer évvel ezelőtt, vadásznak, gyűjtögetnek, de néhány tagjukkal lehet találkozni, akik azért különböző indokokból elhagyják a falujukat.
Így találkoztam Jonatannal, aki egy banánültetvényen dolgozott, a családja, felesége, gyerekei viszont 7 napi járásra laktak az erdőben.
Ő ugyan megpróbál más lehetőségeket is biztosítani a családjának, de nem az a jellemző, hogy aki teheti, ott akarná hagyni az esőerdőt. Nagyon sokan legfeljebb rokonokhoz vagy orvoshoz jönnek ki.
Nagyon széles ez az átmenet, ahol peruiak és őslakos indiánok élnek együtt. Ahogy én láttam, mély harmóniában.
Viszont részben ők is azok, akik a természetben is kárt tesznek, nem?
Nem egyszerű az életük, mert ha a családjukban, közösségükben betegség vagy más probléma üti fel a fejét, akkor arra megoldást kell találniuk. És ha belegondolsz, hogy egy esőerdei óriásfa, ami könnyen kitermelhető, 7-8 ezer dollárt jelent a piacon, akkor megértheted, hogy ezek az emberek sokszor miért döntenek úgy, hogy kivágják és eladják ezeket a fákat. Mindenki úgy véli, hogy 1-1 fa senkinek sem hiányzik.
Igen, ez érthető, de akkor merre tovább?
Az egyik oldalon ott a turizmus, ami varázsszó, mert azt hiszik, ez a megoldás. Akik gyűjtögető, vadászó életmódot folytatnak, nem tudják, mit jelent kirakatfaluként élni. Azt képzelik, hogyha megjelennek a turisták, akkor a környezet meg az élelem, amit cserébe adnak a turistáknak, untig elég, hogy megéljenek, de a gyakorlatban ez nem így működik.
Mindenki úgy véli, hogy 1-1 fa senkinek sem hiányzik.
Mert amint megjelenik a turizmus, nagyon sok mindenre szükség lesz. Például arra, hogy legyen áram, internet, utak. Előbb-utóbb pedig már nem fognak megelégedni azzal az életmóddal, ahogy addig éltek: meglátásom szerint minimális stresszel, boldogan. De hát el tudjuk képzelni, hogy néhányan, akik támogatást szereznek szálláshely építésére, azok megszedik magukat, a többieknek pedig, ha éppen nincs szezon, akkor is meg kell valahogy élniük. A másik dolog, hogy
ha elárasztják a területet a turisták, az rengeteg behozott szemetet és hatalmas területek kiirtását jelenti, a helyi életmódokról, kultúrákról nem is szólva.
Nem állítom, hogy nem lehet része a megoldásnak, de az biztos, hogy nem ez volna az egyedüli, kizárólagos irány.
Világos, hogy a turizmus önmagában tehát nem járható út, de akkor mi az a fenntartható aktivitás, amit alternatívaként lehet kínálni?
Dante megpróbálja megtanítani az indiánokat olyan növények termesztésére, amelyek egyébként is jelen vannak az esőerdőben. Ilyen például a kakaó vagy épp a kupuazu (cupuaçu), melynek a magvait ő hozta még 16 éve, Brazíliából. Ez hasonlít a kakaóhoz, csak több a húsa. Ezzel nemcsak a turistáknak tudnak kínálni valamit, de kereskedhetnek is vele – csokoládé, üdítő és lekvár is készíthető belőle.
Ők viszont évezredeken át másképp élték az életüket. Amire szükségük volt, azt hamar előteremtették. Egy ház felépítése legfeljebb néhány hetes munka volt, ha pedig ételre volt szükségük, akkor elmentek gyűjtögetni, vadászni. Tehát ezeknek azonnal látni az eredményét.
Ha viszont egy kupuazu fát elültetnek, ahhoz időre van szükség, mire szüretelhető lesz. Sokszor hiába kapják ingyen, nehezen állnak rá.
Kívülállóként nehéz belelátni, hogy milyen is ott a helyzet, és gyakran még az egyszerű támpontok is kevesek ahhoz, hogy felfogjuk, megértsük a folyamatokat, amelyek éppen ott zajlanak…
Mutattak nekünk olyan területeket, ahol például ezer hektár az egyik nagyvállalaté, tízezer hektár pedig egy másiké. Az Amaru Mayu rezervátumban lévő esőerdők, legyenek azok észak-amerikai vagy perui cégek tulajdonai, természetvédelmi területek, de ki tudja, meddig. Ha például találnak valamilyen kitermelhető ásványi kincset, akkor ez a helyzet nagyon gyorsan változhat. Tudjuk jól, hogy a törvényhozás mennyire rugalmas tud lenni, ha az érdek úgy kívánja.
A helyi lakosok viszont sokszor ennek drukkolnak, mert azt látják, hogy ha nyílna például egy bánya, az mennyi új munkalehetőséget teremtene. Akik viszont messzebbre látnak, óva intenek ettől, mert azzal eltűnik az a természet, az a kincs, ami Peru sajátja.
Gondolom, az ottani lakosok nem érzik a súlyát ennek, pláne, hogy, ugye, miért kellene nekik más munkalehetőség után nézniük, meg kvázi megóvni a Föld „tüdejét”, ha ezt máshol nem teszik…?!
. . . az emberek hasonlóképpen gondolkodnak, mint Szlovákiában, Európában, vagy bárhol a világon, arra gondolva, hogy ha megjelenne egy új munkahely, az milyen jó lenne nekik.
Az a gond, hogy ahonnan eltűnik az esőerdő, ott már nem jelenik meg többé, mert maguk az óriásfák és a növényi társulások tartják fenn azt a löszréteget, ami ezt az egészet összetartja.
A fatelepítést, erdősítést én naivan úgy értelmeztem, hogy az esőerdő visszanyeri területeit, és ebben én is részt vehetek, mesélhetek róla és buzdíthatok másokat, hogy menjenek el, próbálják ki, tapasztalják meg. Ehhez képest hiányzó, eltűnőben lévő fákat próbáltunk pótolni az erdőben.
Próbáld meg elképzelni esőerdei környezetben, facsemetéket cipelve a hátadon 35 fokban, 100%-os páratartalomban. Önszorgalomból, hiszen ez nem „pénzes meló”.
A helyiek megpróbálják ezt a területet védeni, de az emberek hasonlóképpen gondolkodnak, mint Szlovákiában, Európában, vagy bárhol a világon, arra gondolva, hogy ha megjelenne egy új munkahely, az milyen jó lenne nekik. Gondolják, hogy ha száz hektár eltűnik a végtelenből, az nem jelent semmit. Tegyük hozzá, ha folyamatosan a fejlődésről, a haladásról, az életszínvonal emeléséről áradoznak nekik egyesek, akkor mennyire lehetnek összezavarodva.
Ez ilyen fertőző dolog, hogy előbb mutatkozik meg az igény a magasabb életszínvonalra, mint a felelősségtudat…?
Peru nem egy gazdag ország, az emberek szeretnék, ha nőne az életszínvonaluk.
Sok elégedett embert láttam, akik olyan házakban laknak, amilyen nálunk legfeljebb a szerszámoskamra. Elégedett azzal, hogy van mit csinálnia, van hol laknia, a földanya pedig ellátja mindennel.
De amint eljut hozzájuk az internet, vagy elutaznak gazdagabb vidékekre, és látják, mások hogyan élnek, azt mondják, hogy a háromkerekű bicikli helyett, amivel eddig hordtam a banánokat, jó lenne venni egy nagyobb kocsit. Egyszerűen elkapja az embereket ez a fajta hangulat. Könnyen elragadja őket is a szerzésre irányuló, egyre magasabb életszínvonal megteremtéséért való küszködés örvénye, amiből aztán oly nehéz kilépni. Azt pedig még rémálmaikban sem sejtik, hogy milyen ára van mindennek.
Fokozatosan, apró lépésekkel beszivárog az életükbe. Minél mélyebben megismerkednek a civilizációval, annál nagyobb igényük lesz rá élvezeti szinten is. De kik vagyunk mi, hogy okoskodjunk, ugye…?
Pontosan. Egy peruinak mesélni arról New York-ból vagy Párizsból vagy bárhonnan a világból, hogy fogja vissza a fogyasztását, meglehetősen képmutató dolog. Hiába mondjuk neki, hogy ha feláldozzátok a környezeteteket, akkor a gyerekeitek, unokáitok már csak egy letarolt földet fognak látni, vagy hogy a világ nagy országainak ökológiai lábnyomát sem bírja el a Föld, nemhogy azt, ha minden ország ugyanazon a színvonalon élne, mint az USA, Európa vagy Ausztrália.
Egy peruinak mesélni arról New York-ból vagy Párizsból vagy bárhonnan a világból, hogy fogja vissza a fogyasztását, meglehetősen képmutató dolog.
Mert erre – részben jogosan – azt mondhatja, hogy ha majd én is úgy élhetek, mint te, akkor visszafogom magam. Az egészségügy nem ingyenes, és ha valaki megbetegszik, akkor sokaknak megváltozik a véleménye arról, hogy kivágjanak-e egy fát, feláldozzanak-e valamit a természetből. Kívülről könnyebbnek tűnik megvédeni az esőerdőket, de ott élve, szembesülni a folyamatos kihívásokkal, döntésekkel már nem annyira.
Arra azért csekély az esély, hogy nagyszámú önkéntes menjen innen ki oda, viszont ha nem kerülünk kapcsolatba azzal a közeggel, akkor hogyan tud egy európai ember közvetett módon segíteni?
Ami fontos, az a saját kollektív és egyéni felelősségünk tudatosítása. Amazónia, az óceánok, a folyók vagy a sivatagok állapota nemcsak azoktól függ, akik ott élnek. Sőt, nagyon sok esetben a legkisebb mértékben függ tőlük.
A fogyasztásnak, amit átlagemberként képviselünk, oroszlánrésze van abban, ahogy a földön állnak a dolgok.
Az önkéntesekkel nem is az a cél, hogy olyan nagy munkát végezzenek ott, viszont aki eltölt ott akár csak egy hónapot is, nagyon sok mindenre választ kap, és nem tudom elképzelni, hogy visszaérkezve Európába ne figyelne oda jobban arra, amit mindenki meg tud tenni. És ezek nagyon pici lépések. Például mennyire sokat tesz, ha nem használok a bevásárláskor műanyag táskát, vagy hogy hol vásárlok, hányszor ülök kocsiba, milyen mértékben érem be használt ruhákkal, eszközökkel, a felsorolás hosszú oldalakon folyatódhatna…
Én hiszek ezekben az apró lépésekben, és ebben egyáltalán nem vagyok egyedül. Nem állítom, hogy nekem ne lennének óriási tartalékaim, amiben pazarló vagyok, de ezek mindig új motivációt adnak. Mindenből lehet divatot csinálni, még a lassúságból, az egyszerű életből, vagy a derűs, stresszmentes boldogságból is. A divat pedig óriási tömegeket mozgat meg.
Miután visszaérkeztél Peruból, hogyan tudtad hasznosítani az ott szerzett tapasztalataid, és milyen úton-módon tudod ezt átadni?
Mindenből lehet divatot csinálni, még a lassúságból, az egyszerű életből, vagy a derűs, stresszmentes boldogságból is. A divat pedig óriási tömegeket mozgat meg.
Miután visszatérsz egy perui esőerdőből, az emberek sokkal nyitottabbak arra, hogy ennek milyen üzenete lehet az ő számukra. Ha csak olvastál róla, annak is lehet foganatja, de minden egyes utazási beszámolóra sokkal többen nyitottak, mert saját élményekkel, tapasztalatokkal, képekkel tudod alátámasztani. Tavasszal Andalúziában tartottam néhány előadást az iskolákban, az ismeretségi körömben aztán nyártól Szlovákiában. Kint nem nehéz, mert egy nemzetközi közegben élek, és a legtöbben azért mentek oda, mert hasonlóan gondolkodnak a világról és a fogyasztásról. Ez a közös hang. Szlovákiában a Gombaszögi Nyári Táborban tartottam az első előadást Peruról, ahol voltak vendégeink is. Az előadásaink fő mondanivalója minden esetben az egyéni felelősség tudatosítása, és annak mérhetetlen fontossága.
Minden előadásban benne vannak azok a dolgok, amiket magunk megtehetünk. Minden tett, minden hang, minden apró inspiráció sokat nyom a latban. Folyamatosan érkeznek csoportjaink Andalúziába is, velük pedig nagyon sok lehetőségünk van minderről beszélni. Számunkra a kulcsszó a példamutatás. Beszélhetsz te bármit, ha az életed, a cselekedeteid ezt nem támasztják alá.
Üzenetünk egy sokkal lassabb, sokkal egyszerűbb, sokkal kevésbé pazarló életmód lehetőségére való rámutatás. Hiszünk benne, hogy ez sokkal több hétköznapi örömmel, derűvel, ha úgy tetszik boldogsággal jár.
Visszatérsz még oda?
Úgy gondolom, nem ez volt az utolsó utunk. Peruban ugyan egyedül voltam, de nagyon szeretnék a jövőben magammal vinni néhány embert, akár oda vissza, akár Hondurasba, hogy ezeket a magokat mások is termékeny talajba tudják elhullajtani.