Ed Sheeran, Tracy Chapman, Janis Joplin. Mi a közös bennük? Mindannyian utcai zenészként kezdték, mára pedig a világ legnagyobb színpadain adnak teltházas koncerteket. Szépen lassacskán mászták meg az oly sokat emlegetett ranglétra egyes lépcsőit, mígnem odáig jutottak, hogy millióknak zenélhetnek.
Mára az ilyesmit jóval nehezebb megvalósítani, ugyanis az utcán zenélni nemes egyszerűséggel nehezebbé vált, mint a kéthavonta egymást váltogató tehetségkutatókba bekerülni.
Főleg olyan helyeken, mint például nálunk, ahol a spontán utcazenét konkrétan koldulásnak minősítik és büntetik. Szlovákiában ahhoz, hogy én utcazenéljek, előbb be kell mennem az adott város hivatalába, engedélyt kérni, hogy ettől eddig, itt és itt, valamint letenni egy pénzösszeget a helyfoglalásért. Egy ilyen úton megmászni a szamárlétrát kábé annyira esélyes, mint törött lábbal maratont futni. Nem lehetetlen, de valljuk be, titkon mi is érezzük, hogy a többiek sokkal jobb esélyekkel indulnak. Így aztán igazából nem is próbálkozik vele senki.
De rendben, tegyük fel, hogy nem az a cél, hogy felfedezzenek, hanem mondjuk puszta élvezetből vagy akár azért zenélsz az utcán, hogy némi pénzhez juss. Ebből van a kevesebb, de saját példámból kiindulva én sokkal szívesebben adnék az utcán bármit is valaki olyannak, aki nem csak az arcomba áll: „Tesó, hallod nincs egy szál cigid? Buszjegyre kéne…” Hanem mondjuk a maga és mások szórakoztatására dallamosan zajong valamit az utcán. Nem kell, hogy ő legyen Leonard Cohen reinkarnációja, nekem elég, ha látom, hogy ő élvezi és szereti azt, amit csinál.
Ha pedig valaki tényleg élvezetből muzsikál az utcán, hát az előtt megemelem az összes kalapom, hajrá, és csak így tovább. Viszont találkozott már valaki csallóközi utcazenésszel? Valami ugyancsak veszélyeztetett faj lehet, ha ugyan még ki nem halt.
El tudjuk képzelni például mi, szerdahelyiek, hogy egy langyos nyári estén a Vámbéryn sétálgatva találunk valakit, aki épp az utcán gitározik, és nem nézik teljesen hülyének?
Itt valami baj lesz a közönséggel is. Több koncerten is megfigyeltem már, és úgy látszik, nekünk a vérünkben van, hogy csináljon az a szerencsétlen zenész ott a színpadon bármit, mi diszkréten kétszer keresztbe kulcsolt karral és Gus Hansenhez méltó pókerarccal nézzük végig a koncertet, nehogy véletlen ritmusra mozduljunk és még hülyének nézzen valaki. (Természetesen senki sem ismert magára vagy épp az ismerőseire, hisz ez csak az én agyszüleményem.)
Nehéz volna közönségre találni, de nem reménytelen, mert talán a kereslet létezik, csak még a kínálat nem jelent meg. Így talán nyaranta könnyebben csábíthatnánk be a városba egy görbe estére a strandunkat ellepő cseh és osztrák turistákat is!