Elérkezett a 2018-as esztendő összefoglalójának utolsó része. Nemsokára ismét kinyílnak az öltözők ajtajai, megtelnek a vizespalackok, lesz, aki távozik a csapatból, de új arcokat is megismerhetünk majd. Azonban térjünk még vissza egy gondolat erejéig a tavalyi év végére. Októberben, két hazai győzelem után kétszer is üres kézzel hagytuk el a játékteret. Szenicén, kupameccsen csúnyán elbántak velünk: a liga sereghajtója 5:1-re mattolta a Déácét.
Aztán a keleti végeken, Nagymihályban sem termett sok babér számunkra. Egy hét leforgása alatt két vereség, a borúlátóbbak – ahogy az ilyenkor lenni szokott – azonnal összeesküvés-elméleteket szövögettek. A védelmünk, főleg morálisan megerősítésre szorult! Tény, nem jött jókor a kudarc, viszont eret metszeni azért nem volt okunk. Emlékezni annál inkább. Emlékezni, és főleg nem felejteni 2008 november elsejét!
A kíméletlen szurkolóverés tizedik évfordulóján vörös görögtüzek világították meg a „Nem felejtünk” feliratot.
Ezúttal a nyitrai csapattal néztünk csak farkasszemet, akik mindig szívós, és kellemetlen ellenfélnek bizonyulnak. Ha Radnóti verse legutóbb nem ért volna véget, még citálnám a magyar irodalom remekművét. Nélküle viszont csak a tényekből táplálkozó gondolataimra szorítkozhatok. Vida Kristopher lő: góóól! Ezzel a góllal tért vissza a győzelmi kedv a Sport utca környékére. A pesszimisták is hamar lenyugodtak, páran talán közülük is követték a csapatot a következő csata mezejére. Ki így, ki úgy, ki barátokkal, vagy kézen fogva gyűrte le a nem is oly’ rövid távot. A kezdeti háromgólos meccsátlag ugyan alábbhagyott, de az 1:0 – ért is ugyanúgy három pont jár.
Rózsahegyen győztünk, lemásolva a hazai eredményt, csupán a gólunk sikerült káprázatosabban.
Bayo találatát korábban hulló falevélhez hasonlítottam, és ez most sincs másképp. Azt hiszem sokáig emlegetjük majd őt, bár a napokban szétváltak útjaink, büszkék lehetünk rá, hogy Dunaszerdahely nevét immár a skót fővárosban is megismerték… Vannak olyan mérkőzések, amelyeken az eredmény csak másodlagos. Ilyen ritka pillanata volt az év november havának 17. napja, amikor sepsiszentgyörgyiek vendégeskedtek a Csallóköz szívében. Visszagondolva az esetre, a vendég szó nem túl helyénvaló, nevezzük inkább testvéri látogatásnak… Három forduló maradt még ezután a bajnokság őszi idényéből. Odahaza a Trencsén ellen egy gól nélküli döntetlennel búcsúztunk. A további két összecsapásra már utaznunk kellett. Zsolnán az utolsó percekben úszott el a győzelem, míg az idényzárón már kedvezőbb szelek fújtak.
Eljött hát az idő számot vonni a 2018-as esztendőről. Így állunk:
2. DAC 18 11-5-2 38:22 38.
Az, hogy ki mit tart még számon, a fantáziára bízom. Mennyi meccsre jutottunk el, vagy hány kilométert utaztunk a csapatunk után? Esetleg számolja-e valaki az elfogyasztott söröket literben? Hány barátot szereztünk a foci által, vagy jött-e lány szembe a meccsen, akiért hevesebben dobogott testünk motorja? Mennyiszer csattant össze két tenyerünk, és hány kép készült rólunk emlékbe? Mert a 2018-as esztendő már a múlt, kijutott jóból és rosszból egyaránt. Ünnepeltünk és búsultunk, gyászoltunk és összefogtunk. Történjen bármi, egy valami mindig ott lesz: a szívünk, ami sárga-kék!
A DAC életérzés, 2019-ben immár 115 éve!
(Roberto)