Várod a borzongást, számolod a napokat, majd az órákat, aztán az ólomlábakon lépkedő perceket. Ketyeg a falon a „kakukkos”, indulni kéne a világba, indulni az Arénába. Alaphangon is szapora a pulzusod, hangod elcsuklik, és kiszárad a torkod. Kell az adrenalin, tudjátok már írtam róla milyen csodás szer (bocs, hogy ma tegeződőm Önnel is, nézzék el nekem kérem). Termeli a mellékvese, a sör lehűti, a bor mámorítja, de az ezüst mindezekre egyben is képes. Ezüst, érted, az a drága ezüst, még sosem volt olyanunk…
Már otthon a kedves, indulni kéne, büszkén előre, megvívni csatánkat még egyszer, utoljára. Felpörögsz és bepörögsz, nincs mi visszatartson. Hajt a kíváncsiság, milyen lesz látni a fiúkat, ahogy egyenként átveszik a második helyért járó érméket. Képzeletben lepereg előttem a ceremónia, és hallom, ahogy a Bíró Tomi bemondja: „hölgyeim és uraim, történelmi pillanat ez a 115 éves klub történetében”.
Posztolni kéne valamit a Facera, így indulás előtt. Eszembe jut hát egy nóta, amit még 2014 májusában nyomtam fel a „falamra”, amikor bent maradtunk a ligában:
Csak egy nap az élet fiúk,
Csak egy nap és nincsen tovább!
De ezért a napért megszületni,
Érdemes volt cimborák.
Igen, ez tökéletes lesz… Nosza, akkor induljunk hát, sereglik a sárga-kék tömeg is az Aréna felé, amit kisvártatva körbe ölelnek a szurkolók.
Megérkezik az ellenfél autóbusza, ma statisztálni jöttek csupán, hisz’ itt ünnep lesz, ha törik, ha szakad! Kicsit sajnálom is őket, ennyit utazni egy „méretes zakóért”!
A két vereség után úgy illik, hogy az ünnepet egy győzelem koronázza meg!
Már bent vagyunk, elfoglaljuk a helyünket, még egyszer – utoljára. Csábít majd a B-közép, de jó lesz majd valahol mellette is. Csudajó érzés ezalatt hallani a dalt, ami anno az elmémből pattant ki, és a tollam vetette papírra: A DAC játszik ma este, és mi egyre gondolunk…
Még visszaemlékezünk az idényre, „nk” bemutat egy videót, közben minden meccs megelevenedik, és előtörnek az emlékek. A gólok és az utazások, a mosolyok és az örömkönnyek, minden szoros kézfogás és az összes csók. A csapatok felsorakoznak, kezdődik az „éremeső”, ahogy azt vártam, Tomi konferálásánál libabőrös leszek! De ennyire?! Még jó, hogy ez nem káros az egészségre!
Megfeszülnek a sálak… Nélküled, sípszó, Himnusz, és a Micsoda álom…
Zeng az Aréna, a Nap is vigyorog ránk odafent. Hirtelen előbújt mára, ontja ránk melegét, de mindez mit érne az élet valódi sugara nélkül?! Ahogy kezdetét vette a találkozó, csak idő kérdése, mikor rezdül meg a „keleti” háló.
Északon, délen, keleten, nyugaton, gólözön kezdődik, nyugalommal lüktet a borzongó szenvedély. Egy tizenegyes, melyet hidegvérrel küld be Kikó, majd egy „csokifejes”. Kettővel jövünk, amiből a szünetig három lesz. Le lehet írni a tényeket is, de akkor hol maradna az érzelem?! Fordul a térfél, és a fieszta tovább folytatódik.
Szakállas csúcsot döntöttünk – jelenti a szpíker – megdőlt az egy szezon béli átlagnézőszám!
Olyan érzés fog el, mint ha kimerevedne az a bizonyos libabőr, és állandó jelleggel tudatná a hosszú évek erényeit. Jön a negyedik gól, Taiwo egy az egyben a kapussal szemben, ami után az utóbbi „mintát vesz a fűből”, talán bele is harap a szent zöld gyepbe.
Most már látszik a vendégek arcán a beletörődés, ám becsületükre legyen mondva, nem állnak be ünnepet rontani, hanem méltóságteljesen fogadják az ötödik „koporsószeget” is. Újabb rekordot adunk át a múltnak ezzel – legtöbb rúgott gól egy szezonban.
Felállva tombol a stadion, kár, hogy lassan vége. De csak a meccset fújja le a spori!
Jönnek a srácok elénk, gyúróstól, szertárostól, „őrült” edzőstől. Hej, hej, Dunaszerdahely nyugtával dicséri a napot meg az idényt. Kellett ez, mint a falat kenyér, mint a múzsám csókja, és mint a füstbe burkolózott Aréna illata.
Tudtuk, ebből nem lesz hazafutás egyhamar, ezt ki kell élvezni. Egy hét múlva már üres lesz a stadion, ám a szívünk marad sarkig tárva!
Köszönöm Istenem, hogy DAC-szurkoló lehetek! Ámen!
(Roberto)