A cikk megjelent a Klikk Out 2016/10. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
– Nekem te ne magyarázzá´, jogom van hozzá! … Na de mihez?
Úgy általában, mindenhez. Elismerjük a személyiségi jogokat, az élethez való jogot, a szabadságjogot, a véleménynyilvánításhoz való jogot – és ez mind jogos is. Ha nem tudatosítod a jogaidat és csak úgy élsz a vakvilágba´, egysejtűek módjára, az is szíved joga.
Tanultam jogot, szerintem tudatosságra és fegyelemre tanít. A demokrácia keserédes korát éljük, „Szabad országban a szabad ember azt csinálja, amit szabad.“ A jog gyakorlása nem csak arról szól, hogy nem hagyod, hogy hülyét csináljanak belőled. Felelősséggel tartozol a tetteidért, legyenek azok egészen kiválóak, szóra sem érdemesek vagy kifejezetten aljasak.
Megtörténhet, hogy a pénztárosnő néhány euróval kevesebbet ad vissza, vagy a frissen vásárolt cipő sarka néhány lépés után megadóan törik ki – vásárló vagy, fogyasztó vagy, jogod van reklamálni. De nem úgy, hogy az alkalmazott édesanyját szidalmazva fejéhez csapod a gagyi terméket, és kifelé menet indulatosan lesöpröd a legközelebb eső polcot.
A jogérvényesítéshez ugyanis intelligencia (is) kell.
Aztán van, akinek csak az ököljog marad. Iszapbirkózás neandervölgyi módra. A legalja. Rég nem divat az „egy az egy ellen“, szóval nem csoda, hogy a világunk lassan csatatérre hasonlít. Az élés inkább visszaélés, az agresszió passzió.
Vegyünk csak egy egyszerű példát. Sétálsz a dunaszerdahelyi vásárban, tekinteted párás az elfogyasztott pecsenye- és burcsákmennyiségtől. Majd arra leszel figyelmes, hogy verekedés tört ki három-négy ember közt. Rövid vágást követően már tizenöt-húsz ember csépeli egymást, a barátnők sikolyát és a közelítő rendőrautó szirénázását a dübörgő „búcsús zene“ lágyan festi alá. Retinádba ég a szinte tapintható agresszió, a villódzó LED-ek fényében vipera villan. Ott tartunk, hogy jogod van magaddal fegyvert hordani békés tömegrendezvényekre?
Mindenki szeretné önmagát és az akaratát érvényesíteni a világban – mások jogai meg kit nyomnak, ugyan már! Tiszta sor, hogy az érvényesül, aki a leghangosabban és a legnagyobb erővel nyomul, de közben fel kell ismernünk, hogy hol az a határ, amelyet átlépve másokat sértünk, korlátozunk.
Az önbíráskodás és a kivagyiság korunk rákfenéje – majd ÉN rendet teszek a rend felett, adófizető polgár vagyok, jogom van hozzá! Há’ nem?
Ahelyett, hogy a saját igazunkat harsognánk (ami nyilvánvalóan csak a SAJÁT igazunk), jobban tennénk, ha néha alázatosan hálát adnánk azért, hogy mindenünk megvan, és nem egy háborús övezetben hajtjuk álomra a fejünket azzal a tudattal, hogy lehet, hogy reggel már nem lesz hol felébrednünk…