SZLOVÁK NYELVRŐL FORDÍTOTTA: NÉMETH ANDRÁS
FOTÓK: JURAJ BENKÓCZKY
Természetesen az írásomban a címben szereplő téma is helyet kap, de először játsszuk vissza a mérkőzés varázslatos pillanatait…
A második gólunk… Csodálatos bemutatója annak, milyen fantasztikus dolog, ha valaki képes olvasni a játékot – akár kreatív típusú vagy vízhordó labdarúgóról legyen is szó. Ebben az esetben a kis Ronanról beszélünk, aki egyébként fantasztikus, telivér, professzionális teljesítményt (talán nem a legjobbját) nyújtott. Hadd ismertessük közelebbről is a helyzetet.
Nagyjából tíz-tizenöt méterre a saját tizenhatosától a nagyszombati Turňa lazább hozzáállása miatt labdát veszt. Vida Krisz villámgyorsan Ronanhoz passzol, ám a labda a fiatal brit háta mögé érkezik, így pár méterre vissza kell érte lépnie.
Amint labdához ér, remekül értékeli ki a helyzetet, és a Menicchel való közvetlen találkozást elkerülve sarokkal passzol Divkovićhoz.
A meglepő átadás eredményeképpen Mesik és Turňa bepánikol, mindketten teljes letargiában, párban rohannak Divko után, és teljesen üresen hagyják Kriszt…. Ezt Marko remekül veszi észre, és még lazán egy lövőcselt is bedob, amit a védők „benyalnak”.
Marko oda továbbítja a labdát, ahova azt már az első gondolatával is akarta – a nagyszombatiak által hihetetlenül üresen hagyott Kriszhez, aki parádésan használja ki a lehetőséget. A támadás csírája Turňa hibájában keresendő, de a banális szituációt
Ronan zseniális passza és a villámgyors játékolvasás változtatta megsemmisítő, góllal végződő támadássá. Ronan a „sakk” szóval nyitotta meg a támadást, Krisz pedig a mattolta a hazaiakat.
Ám nem volt ez olyan egyszerű. El kell ismernem, hogy a Nagyszombat edzője, Cheu egy inspiráló mester, és ha a hazaiak megerősítenék a keretüket – főleg a védelmet –, akkor komoly riválist kapna az első három.
Nem akarom ezt a mérkőzést a két edző párharcának elméleti síkjára terelni, de el kell ismerni, hogy ezen az összecsapáson a sok pozitívum mellett kis szerencsénk is volt, hiszen a harmincadik perctől látott játékkép alapján inkább a Nagyszombatnak nézett ki a három pont.
Az első félórában mi irányítottuk a meccs menetét, de végsősoron a hazai vezetőedző valószínűleg kivárásra játszott, hogy harminc perc elteltével elkezdje a játékba is átültetni azt, amit akart, és a mérkőzés végéig ránk is kényszerítette az akaratát. Nekünk ez idő elteltével egyre nagyobb gondot okozott a játékunk egységességének a megőrzése.
Elismerem, hogy sok futballistánk remek formába lendült és az együttes húzóemberei voltak. Bizony kellettek, mert voltak olyanok is, akik alaposan alulteljesítettek, és lényegében közük nem volt a találkozóhoz.
Ramírez
Itt az olyan mondatok sem helytállóak, mint „Elvégezte a taktikai feladatait, Nehéz dolga volt egyedül elöl,” és hasonlók. Ramírez – és itt jegyezzük meg, hogy a Nagyszombat védelme nem túl acélos – nagyon passzív volt. Talán sokat futott, de ez a mozgás „out of game”-típusú volt. A párharcokból (a fejpárbajokból is) kivonta magát, így tehát szinte semmilyen rögzített játékhelyzetet sem harcoltunk ki…
Nagyszombati nyomásnál, amikor megnyíltak előttünk az üres területek, minden tisztelettel, de Ramírez használhatatlan volt és az ő passzivitását a többi játékosnak kellett pótolnia. Egyszerűen, tegnap ezért a „mínusz játékosért” is játszottak, így a középpályások gyengébb teljesítményének értékelésekor ezúttal visszafogottabb lennék – erre Ramírez is rásegített.
Blackman
Nyilvánvaló, hogy az ő szerepeltetése kényszer szülte erény lett, de ha már játszik, jó lenne, ha nem „nyírná ki” Fábryt. Emellett, a tegnapi Andrej meccse lehetett volna.
Dönteni kell: a fegyelmezetlen Blackman, akinek a rengeteg hibájáért meg is fizettünk, és aki annyira előretoltan futballozott, hogy Fábry olyan áron tudta csak helyettesíteni, ami már a saját teljesítményének a rovására ment, vagy az a Fábry, aki szép lassan a csapat lelkévé válik? Nem tudom, nekem nem úgy tűnik, hogy a nagyszombati nyomás alatt Blackman olyan utasításokat kapott volna, hogy ide-oda futkározzon. Ha mégis, akkor azzal önszántunkból tesszük tönkre Fábryt.
Hyballa
Nem kell hazudnunk magunknak, tisztában vagyunk vele, hogy a három pont ellenére a játékban mi húztuk a rövidebbet. Úgy gondolom, Cheu ezúttal jobban meccselt a vezetőedzőnknél, és azt mondanám, hogy a mérleg nyelvét a leggyengébb láncszem kategóriája billentette felénk.
Nálunk sem Ramírez, sem pedig Blackman teljesítménye nem volt annyira fontos a végeredmény alakulása szempontjából, mint a hazaiak katasztrofális védelme.
Egy pillanat lehetett volna döntő, méghozzá a ,,nem cserélés”. Hyballa ugyanis itt már óriási kockázatot vállalt és az, hogy a tizenkilencre való lapot húzása nem sült el rosszul, csak az égieknek köszönhető.
Az összecsapás végén volt egy szituáció, amelybe Hyballa saját magát keverte bele és a csapatot is – annál a helyzetnél mások és a szerencse döntött a sorsunkról.
A Nagyszombat ezerszázalékos helyzeténél, amely a győzelmünkbe kerülhetett volna, és ahol csődöt mondtak az egyébként tisztességes munkát végző középhátvédek, Blackman pedig immár hagyományosan senkit sem fogott.
Egyszerűen nem szabadott volna kialakulnia egy ilyen helyzetnek, mert volt ott nagyjából három szituáció, amikor a vezetőedzőnk taktikus cserét hajthatott volna végre, konkrétan az előtt a hatalmas helyzet előtt is.
Az, hogy a Nagyszombat nem egyenlített ki, nemcsak a mi játékosainkon múlt, de az edzőn sem. Az, hogy szerencsére abból a szituációból nem esett gól, még nem jelenti azt, hogy az a vakmerő lépés egy jó taktikai húzássá vált. Hiba volt.
No tehát, az ellenfél és az edzőjük is jobb volt, megérdemelték volna a győzelmet, ahogy igazából mi is megérdemeljük – végül is néha nekünk is lehet ennyi szerencsénk. Ej, tényleg jó dolog Nagyszombatban diadalmaskodni, és ezért jár a köszönet a csapatnak, bármilyen rögös is volt a három ponthoz vezető út.
Hajrá, DAC!