Ismét őszre fordult a kalendárium lapja. S ha csak az fordult volna, de az idő is az elmúlás mélabús színeit teregetni lábaink elé. Az állomási park évtizedes fái alatt már szőnyeget font a sok falevél, hogy ne fázzon egy fűszál sem. És ne fázzon az emlékmű katonáinak neve, ne süvítsen többé a hideg szél Doberdónál, meg a Don-kanyarban, legyengült testük felett. Milliók áldása száll hőseinkre a park fáinak ölelésében. Megint szomorú az ősz itt Szerdahelyen, mégis van valami gyönyörű a lehullott levelekben. Két fiatal ül az egyik padon, és meleg színekkel tölti meg lelküket az évszak. Dideregtek az úton, csak a szerelem pislákoló lángja melegítette őket ideérvén.
Ők itt maradtak, csak a madarak költöztek délebbre, mert a madarak már csak ilyenek. Azok elmennek más hazába, de kettejüket ide köti a szerelem. Most is karon fogva fürdenek a lusta napsütésben. Nézik, ahogy egy egy, még ifjan lehulló falevél vitorlázik a fuvallatban, mielőtt földet ér.
Látszólag minden levél egyforma, mégis mind más. Tudják jól, ahogy nincs két ugyanolyan nap, úgy nem lehet két egyforma levél sem. Amint földet ér, már halott, de volt tíz másodperce, hogy utoljára elmesélje mennyi bogár mászott rajta éltében, és hány madár énekelte legszebb dalát, míg magához kötötte a magas fa. Mert magához kötötte, de neki csak alig egy év volt az élet.
Tíz másodperc szabadság jutott még a vég előtt, majd a föltakaró lyukas szőnyegébe fonódott, találkozva ismét társaival, és a sosem látott szomszéd fa ruhájával.
Közben vonatkerekek csikorgása hasítja ketté a délután idilli csendjét. A 15:40-es pozsonyi személy futott be éppen az állomás kettes vágányára, majd utasai szállingóznak szanaszét a város minden irányába. Emlékszem, ősz volt akkor is, mikor apám először megmutatta, milyen ramaty helyzet, ha egy vonat kisiklik. Mintha megunta volna az egyik vagon kötődését a sínpárral, és egyszerűen leugrott róla. Maga alá gyűrte a váltó nyelvét, kettévágta a talpfákat, és barázdát szántott a kavicságyba. Aztán jött egy hatalmas daru, hogy visszarakja, mert a vonatok helye a síneken van.
Megfeszült az acélkötél, oldalról még rásegítettek a szorgos pályamunkások, és máris visszarakták oda, ahova való. Csak Toldi Miklós volt erősebb anno, mint azok a narancsmellényesek akkor. Nagyon nagy meló ám ez, nem szívesen veszi a bakter, meg az állomásfőnök, ha egy vonat így fellázad.
A 15:40-es pozsonyi személy hál’ istennek jól végezte a dolgát, és daliásan várta az újabb feladatát. Pár perc, és indul vissza oda, ahonnan jött.
A padon üldögélő ifjoncaink előtt halad el két utas. Látszólag nem sietős a menet, talán pont az őszi park színeiben gyönyörködnek ők is, hozzám hasonlóan. Közben édes forraltbor illatát hozza feléjük a fák közt átkelő huzat. Én is érzem a szegfűszeget meg a fahéjat. Egyre hidegebb lesz egyhelyben állni, a vörösen izzó égalja másnapra szeles időt jósol. Utasaink átkelve az úttesten engednek a kísértésnek, és a vendéglőben keresnek menedéket, egy pohárka mellett. Szinte hallom a gondolataikat: „Csak két deci, aztán irány haza. Holnap megint vár a cég”!
A sarkon állok még mindig, ott, ahol egykor az a bokor volt, az a fehér bogyós, amit mindig összepattintottam a talpam alatt. Mellette az orgona még megvan, bár épp aludni készül, csak az a bokor hiányzik. De lehet, csak az emlékek miatt, mikor nagyapám arca jelenik meg előttem.
Hőbörgő focidrukkerek haladtak el ezen a múltkor, dühöngtek, mert kikapott a csapatuk. Most csak az óvodába igyekszik csendben pár szülő a gyermekéért.
Az is kiürül mára lassan, és a keresztúton túl nem áll már a sarki barakk presszó, sem a hajóhinták. Tábor utca, hirdeti egy tábla a ház oldalán, a táborban egykor idegen katonák aludtak, a mieink meg pont amazok országába vesztek el. Nem hozta haza vonat testüket, ilyesmi falevelek takarták be őket, mint itt, mi földön hevernek előttem. De már tudjuk, nincs két egyforma falevél, nem indul a Jesenskýről sem autóbusz kétszer ugyanazon utasokkal a fedélzetén.
Pedig Vilmos császár megígérte, mire lehullanak a falevelek katonáink hazatérnek. Ferencjóska is mindent meggondolt, megfontolt. Másképpen alakult, drágán fizettünk érte Trianonban. Most a szökőkút helyén áll a hármashalom, hirdeti a messze maradottakat. Mennyi esemény és megannyi emlék, pedig egy helyben állok még mindig. Itt az állomási park sarkán, hol egykor iskola is volt. Az is fabarakk, helyén most égig érő fák néznek szerteszét.
Itt van az ősz, itt van újra – mondta a költő. A fiatalok még a padon ülnek, vajon ismerik a történelem kemény éveinek ezen sorát? A sok ember sorsát?
Egy kis város életét, forrongó évtizedektől békeidőig? Kommunizmustól demokráciáig? Bennük most a szerelem szelíd szava beszél, s az pont elég nekik, ráérnénk még szomorkodni. Platánfák elszáradt galacsinjaikat dobják a jegenyelevelek közé. Beillenének golflabdának akár, de a pályát amott már szétszedték korábban. Hogy miért szép az ősz, ha az elmúlást idézi? Mert tarka színei annyi szenvedélyt ébresztenek közben, hogy megidézik egy romantikus lélek fantáziáját. Megtaláltam! Az övékét, meg az enyémet is.
Nem mozdulok, míg nem látom az én szerelmem, s mire kimondom, már közelít is. Ennyi volt most, tíz vagy tizenöt perc itt az őszi Szerdahely állomási parkjának sarkán. Kartin fogva elindulunk haza, közben még egyszer visszanézek a fiatalokra. Ha arra jársz vándor, állj meg te is, akár egy percre, s ha még mindig ott ülnek, lásd meg a hely boldogságát. A helynek, melyet mától úgy hívok: ősziszerdahely.
(Roberto)