NYITÓKÉP: PIXABAY
Kedves Zoli bátyám!
Ha jól emlékszem, legutóbb ott hagytam abba, hogy a tengerjáró, amelyen utaztunk, mennyire imbolygott, mikor viharba keveredett. Merthogy viharba keveredtünk, de nem is akármilyen viharba! Olyanba, hogy másnap még a hírekben is bemondták, de amikor tajtékzottak alattunk a hullámok, azért imádkoztunk, hogy legyen egyáltalán másnap. Emlékszel arra a tutajra, amit tízéves születésnapomra csináltál nekem? Mondtad, hogy nem vagy egy nagy hajóács, és hogy biztos billegni fog, de a Kis-Dunára azért jó lesz. Aztán mégis Te kapaszkodtál rajta a legjobban, mikor elértünk a nyárasdi elágazásig, ahol a semmiből kapott el minket a vihar. Na, ugyanazt az égiháborút képzeld el, csak egy ezerszer akkora hajón és a Kis-Duna helyett a Földközi-tengeren.
Emlékszem, mama ilyenkor mindig a Kinedrylt nyomta belénk, mert az volt az egyetlen gyógyszer, amit utazás ellen feltalált az orvostudomány, de akkor és ott nem volt se mama, se Kinedryl, csak a fohász, hogy másnap elérjük Marseille partjait.
Azt ugye mondanom sem kell, hogy éjjel két óránál többet nem aludtam, és csak reggel mertem elmondani Évinek, mennyire be voltam rezelve, mikor az ágyban ide-oda csúszkáltam a himbálódzás miatt. Akkor nevettünk nagyot, mikor Évi elmondta, hogy ő ugyanúgy félt, mint én, de persze ezt éjjel egyikünk sem merte bevallani a másiknak.
Ami biztos, hogy a hajóskapitány végig higgadt maradt, mert másnap ugyanolyan kedélyesen üdvözölte az utasokat, mintha mi sem történt volna, és menetrend szerinti időben bekormányozta a hajót a kikötőbe. Ott aztán majd leesett az állunk a csodálkozástól, mikor „beparkoltunk” egy, a mienknél majdnem kétszer akkora óceánjáró mellé. Akkora volt, mint a…, mint a nem is tudom micsoda. Szóval hatalmas. Több mint ötezer ember elfér rajta. El tudod azt képzelni, Zoli?! Egész Bős.
De maga a hajó nem férne be oda a zsilipkamrába, az hótzicher. Ha rátennék a Dunára, nagyobb lenne az árvíz, mint ´65-ben.
De elég az hozzá, hogy kikötöttünk, és rögtön az első helyen, ahol lehetett, bedobtunk egy Pastist, hogy minél előbb elfelejtsük az éjjel átélteket. Marseille-ben akkor már csak a szél fújt, de nem cikáztak felettünk a villámok, és Zeus vagy Poszeidón haragja is alábbhagyott (sose voltam jó ezekből görög istenekből). A Pastis, amit pedig megkóstoltunk, egy helyi ital. Ánizsos aromája van, teljesen olyan volt, mintha Hašlerkyt szopogattál volna.
Tudod, hogy régen az volt a kedvencem, ugye? De így harminc év elteltével, ráadásul folyékony állapotban már nem jött be annyira, mint gyerekkoromban.
A városra nagyjából öt óránk jutott, ezért rendes turistához méltóan befizettünk egy kisvonatos városnéző körútra, közben belülről is megtekintettünk két szép templomot, meg messziről megnéztük a Vélodrome-ot, ahol négy éve az Eb-n játszottunk egy 1:1-es döntetlent Izlanddal. Vacsorára vissza is értünk a hajóra, és épp mikor a desszertnél jártunk, akkor kezdődött meg a mi kis kálváriánk, de erről majd csak legközelebb mesélek. Addig is vigyázz magadra!
Ölel unokaöcséd!
Balázs