NYITÓKÉP: SZABÓ PÉTER PÁL
Ismerik azt az érzést, amikor egy trópusi nap utáni kora reggelen, kellemes hőmérséklet van a szobában, aludnánk, de éppen megáll a kukáskocsi a ház előtt? Aztán végleg fuccs a szundinak, hát igen… viszont ők csak a munkájukat végzik nap mint nap. A társasház másik rákfenéje a rossz szomszéd, ami ugye egy mondás szerint is „török átok”. De mi a megoldás? Költözzön mindenki falura, bújjon el a világ elől, vegyen fel egy csomó kölcsönt, amit élete végéig nyöghet majd? Nem, csak ha nem nagyon muszáj, ne fúrj vasárnap a blokkban például.
Gondoltam, faluhelyen a boltban nem kell órákig sorakoznom, igaz, ott kisebb a választék parizerből. Viszont csökken az esélyed elkapni az évtized (vagy inkább évszázad?) betegségét. Már megint riogatnak! Ha jobban belegondolok, sokkal több pozitív eset mellett éljük átlagos és átlagon feletti mindennapjainkat, mint anno március tájékán, mikor otthon marasztalták az egész országot. Érdekes, nemde? Nem mindent hiszek már el, csak a kukáskocsi gyűjti stabilan a konténerek tartalmát, az a tuti. Reggel van, az alvás még relatívabb lett két emberpalánta mellett.
A minap volt alkalmam összehasonlítani két életkörnyezetet, azt hiszem, rosszkor voltunk rossz helyen. Huncutul vigyorgott vissza a sors…
Szerdahelynél maradva még egy pillanatra, el kell mondjam, végre letettem a járművezetői vizsgát. Elsőre! Bizony szükséges volt elmagyaráznom pár helyen, hogy eddig egyáltalán nem vonzott az autózás, és a kezdetek kezdetén az alap technikai dolgokkal sem voltam tisztában. Aztán apránként belejöttem, mint kiskutya az ugatásba. Tessenek megnyugodni, „harapni” ezután sem fogok! Világ életemben kerékpáron közlekedtem, még kerékpárút sem kellett hozzá. Távolabbi úticélokra meg ott volt a vonat, csakhogy nem vezetnek mindenhová sínek ugyebár, és a két pöttöm gyerekem még nem tanult meg biciklizni. Nincsenek túlságosan nagy igényeim, azt hiszem.
Arra a településre sem jár vonat, ahol tükör elé helyeztem Dunaszerdahely vásárlási szokásait, és ahol szándékomban állt kukáskocsi mentesen ébredni, kakasszóra.
Na de éppen úgy kellett sorban állnom, mint a „západi” élelmiszerüzletben, ráadásul a mindenki ismer mindenkit elve alapján kénytelen voltam végighallgatni a falu pletykáit, nameg Józsibácsi gyomorrontás utáni diétájának receptjét. Az emberek közvetlensége talán, ami más, emlékszem odahaza azokra a mogorva tekintetekre, amikor röpke öt perc „sarokkoptatás” után közellenségé váltam, mert több fajta szalámiból, de minimális mennyiséget szerettem volna hazavinni.
A városi polgár türelmetlenebb, magunk tettük azzá saját magunkat. Minél nagyobbak a lehetőségeink, annál többet szeretnénk.
Persze, akinek nem inge… az nem foglalkozik mások életével, az nem irigyeli pl., ha öt percre belehuppanok a kerti medencébe egymagam. Kontrasztnak ott a kígyózó sor a termálfürdő előtt, de én még azt sem sajnálom senkitől, menjen, ha úgy tartja kedve. Aztán amint eljött az este, rádöbbentem, hogy az utca egyik udvarában házibuli készül, Szerdahelyt is meghazudtoló „tuc-tuc” zenével. Mire szóhoz jutott volna hajnalban a kakas, lelombozódva álltunk két kicsi gyermekünk felett, akik valószínűleg nem sokat fogtak fel még a történetből. Így csupán mi vártuk a megváltó kukáskocsit, de csak a misére hívó harangszó érkezett meg…
(Roberto)