Az interjú megjelent a Klikk Out 2020/09. számában.
Szeptemberi beszélgetőpartneremet hónapok óta követem a közösségi médiában – egyszerűségével, intelligenciájával és széles látókörével tűnik ki kortársai közül. Amikor aztán egy telekocsizás folytán alkalmunk volt hosszabban beszélgetni, már tudtam, hogy ebből biztosan interjú lesz. Ismerjétek meg Karent, aki a Csallóközből származik, Budapesten él, bejárta a világ különböző pontjait – és még ki tudja, mi minden áll előtte. Kérlek, mesélj az olvasóknak kicsit arról, hogy ki vagy és mivel foglalkozol!
Touati Karen vagyok, jelenleg egyetemen tanulok nemzetközi tanulmányokat Budapesten. Emellett dolgozom, utazom, horgolok, YouTube-videókat készítek és nyelveket tanulok.
Hogyan kezdődött az önkéntesség iránti vonzalmad, illetve mi mindent csináltál külföldön?
Svédországban, az Erasmus alatt hallottam először a külföldi önkéntességről. Egy indonéziai barátnőm említette, és annyira vonzott a dolog, hogy a hazaérkezésem után el is kezdtem szervezni a kiutam. Malajziában hat hetet töltöttem, középiskolás diákokkal foglalkoztunk: előadásokat és workshopokat tartottunk, a világot érintő globális kihívásokról. A srácok kíváncsiak és szeretetteljesek voltak, meglepően mély kapcsolatok alakultak ki köztünk.
A második utam egy éve nyáron valósult meg Indiába. Itt kisebb gyermekeket tanítottunk angolul írni és beszélni – illetve sokat játszottunk velük és odafigyeltünk rájuk – ez jelentette a fő élményt. Az utolsó két hétben pedig vak és süket gyermekeknek fenntartott iskolában voltunk, ahova bár segíteni mentünk, úgy érzem, ők segítettek nekünk.
Megmutatták, milyen a valódi elfogadás és nyitottság. Indiában egy teljesen más értékrendet ismertem meg, amiért örökké hálás leszek.
Mik voltak a legbizarrabb, illetve leginkább szívmelengető pillanataid önkéntesként?
A leginkább bizarr talán az volt, amikor a gyerekek sorfalat állva köszöntöttek minket az iskolában, vagy dalt énekeltek a tiszteletünkre. Eleinte nem tudtam mit kezdeni a csodálattal és befogadással, aztán megtanultam ugyanolyan nyitottá és örömtelivé válni, mint ők.
Rengeteg megható emlékem is van – például Malajziából, amikor hazautazásunk előtt megjelent a diákjaink egy csoportja a házunknál, hogy elköszönjenek, és ajándékokkal búcsúzzanak. Indiában pedig a legcsodásabb maga az önkéntes csapatunk volt – egy fantasztikus emberekből álló társaság, akik a világ különböző részeiről jöttek, mégis megértették egymást.
Együtt tanultunk meg egyszerűen élni, elengedni az anyagias igényeinket, és szeretni egymást azért, amik/akik vagyunk.
Saját YouTube-csatornád van, amely egyre több nézőt, követőt vonz. Milyen elvek mentén működteted ezt?
A YouTube-ot arra használom, hogy egy számomra kényelmes módon, hasznos tartalmat gyártsak az embereknek. Fontos számomra a kölcsönösség – azaz, hogy én is élvezzem a videók készítését, de a nézők is profitáljanak belőle.
A célom, hogy mindig legyen valami, ami gazdagítja a nézőt: lelkierő, új tudás, vagy csak egy gondolat. Számomra fontos témákkal foglalkozom, de ezt igyekszem mindig úgy tenni, hogy a nézők számára is érdekes, értékes legyen.
Volt-e esetleg olyan a videóid között, ami különösen nagy visszhangot váltott ki (akár pozitív, akár negatív értelemben)? Mit gondolsz, minek volt köszönhető ez?
Az Indiában készült videóm szélsőséges érzelmeket generált (főleg az, amelyik az ország szegénységével foglalkozik). Az országról rengeteg „pletyka” terjeng az emberek közt, viszont ezek nagy része túlzás vagy ferdítés, talán ez okozta a reakciók sokaságát. Minden utálkozó, lelkesítő és felháborodott kommentet elolvastam, viszont később jobbnak tartottam inkább már csak csendes megfigyelőként jelen lenni.
A másik ilyen videóm a „Félig Arab vagyok, és Büszke rá” volt. A megjelenése után, napokon át kaptam a hasonló helyzetet átélt emberek üzeneteit. Fogalmam sem volt róla, mennyi embert érint ez a téma. Pedig annyi kétség és félelem kavargott bennem, mielőtt feltöltöttem – most azt mondom, életem egyik legjobb döntése volt.
Hogyan képzeled el magad, mondjuk tíz év múlva?
Tíz év múlva ilyenkor szeretnék a gyermekeimnek mesét olvasni, vagy az utazásaimról mesélni. Ezután a férjemmel beszélgetni, a következő utunk részleteit tervezgetni. Másnap a motiváló és szívemhez közel álló munkámba feledkezni, amellyel segíteni tudok másoknak.
Szeretnék olyan inspirált és ötletgazdag lenni, mint most. Nyughatatlan, mégis egyszerű mindennapokra vágyom, amelyek során folyamatosan fejlesztem magam, tanulok, foglalkozom a családommal és a barátaimmal.
Mindebben hiszek, és mindezekért teszek is minden nap. De tudod mit, kérdezz meg tíz év múlva! 🙂