Az interjú megjelent a Klikk Out 2013/03. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Brazíliában olyan focilegendáknak nyújtotta jobb kezét, mint Djalma Santos, Mario Zagallo vagy Felipe Scolari. Mindhárman a brazil félistenek közé tartoznak, s bár velük egy ,,rangban“ többen vannak, nagyobb górék már csak Pelé, és persze az, aki széttárt kezekkel néz le a Corcovado-hegyről Rio de Janeiróra…
Legnagyobb dobása egy felejthetetlen BL-selejtező meccs (Celtic Glasgow – Ligetfalu) kommentálása volt. Aznap Glasgowban klasszis sportriporterré nőtt. René Stern, a DIGI Sport tévécsatorna (egykori) főszerkesztője.
Mikor kezdett álmodozni René Stern az újságírói szakmáról?
Amikor harmadikos vagy negyedikes voltam a gimnáziumban. Érdekes, hogy sokáig tanár akartam lenni… Focibolond voltam, annak ellenére, hogy sose fociztam – egyszerűen érdekelt. Kijártam a DAC meccseire, a közismert „Mikrofonnal a foci után” – eredetileg csehszlovák – rádióműsort hallgattam…
Eldöntöttem tehát, hogy megpróbálom a zsurnalisztikai tanszéket a pozsonyi Comenius Egyetemen. Elsőre nem vettek fel, de fel se merült bennem olyan gondolat, hogy ez miatt változtassak a döntésemen.
Mivel töltötted ezt az ún. nullás évadot?
Megjelentek az első cikkeim, a Csallóköz és a Hajrá! hetilapokban. Pár hónapig dolgoztam Ravasz Józsinál (Dzsézi), a Déli Hírlap szerkesztőségében, ahol reklámmal foglalkoztam. Közben készülődtem a felvételire és figyeltem, hogy mi zajlik a médiák körül, és próbáltam a média közegében forogni. A következő próbálkozásom után felvettek az egyetemre.
Mit adott az egyetem?
A teória tanulása mellett fontosnak tartottam, hogy a kezdetektől valamilyen módon aktív hallgató legyek a gyakorlatban is. Ez így volt az évfolyamunkban – akit igazán érdekelt az újságírás, az próbálkozott írásokkal a nyomtatott médiákban, vagy a tévében és a rádióban talált valamit. Én például a Nový Čas napilapba kezdtem írni, és később bedolgoztam a Szlovák Rádiónak.
Nový Čas. Ez egy bulvár napilap…
Én akkoriban úgymond egy senki voltam, örültem, hogy kaptam lehetőséget. A kezdetekben ez a napilap nem volt olyan durva bulvár, mint manapság, én a sportrovatba tulajdonképpen bulvármentes cikkeket írtam – meccsösszefoglalókat, beszámolókat.
A három irányzatból – nyomtatott média, rádió, televízió – melyiket tűzted ki célul?
Az egyetemen az újságírást választottam, mert úgy gondoltam, hogy az az alap. Beszélgetésünk elején említettem a rádiós fociműsort – engem ez vonzott leginkább.
Alig múltál húsz éves, és az ország legnagyobb rádiós legendáival lettél egyszeriben körülvéve…
Erről könyvet is lehetne írni… Amikor gimis voltam, nyugodjék Reisz Árpi összehozott Vilo Raček bemondóval. Csupán két-három mondatban szóltam szlovákul Račekhez, akinek ez elég volt ahhoz, hogy azt mondja – elintézi nekem a Szlovák Rádiót, a magyar adás szerkesztőségét… Elmentem a magyar adásba, ahol szintén két-három mondat után hangzott el, hogy: ez nem igazi magyar nyelv… Mint gimis tehát rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas se magyarul, se szlovákul – ezt nem volt könnyű megemészteni, de nem adtam fel.
Később, az egyetemi időszakban Miroslav Tomášik volt az, akihez kopogni kellett. A szerkesztőségben volt Stanislav Dutka is, de róla később…
Nehéz volt megszerezni a bizalmukat?
Ők is látták, hogy nem tartozom a kimondott tehetségek közé. Pontosan olyan voltam, mint egy sportoló, akinek nincs tehetsége, de sokat dolgozik magán és van kitartása. Szerencsém is volt, mert olyan emberek között találtam magam, akik egy év után nem dobtak ki. Látták rajtam, hogy érdekel a dolog – sokszor bejártam a szerkesztőségbe, ha kellett, ha nem. A kezdet logikusan arról szólt, sportterminológiával mondva, hogy főleg a „fekete munkát“ végeztették el velem.
Mikor fordult a kocka?
Emlékszem, hogy 1996-ban felhívott Milan Michalič az STV-ből, közvetlenül az atlantai nyári olimpia előtt, hogy nem tudnék-e az olimpia alatt besegíteni a pozsonyi sportszerkesztőségüknek. Számomra ez egyfajta impulzus volt és egy bizonyítvány arról, hogy a munkám nem is olyan rossz, ha egy ilyen institúcióból szólítanak meg. Paradox, hogy ez az impulzus kívülről jött.
A következő éveket nemcsak a focival élted át, hanem az úszással is. Ez nagy részben összefüggött Martina Moravcová sikeres sporttörténetével…
Az úszást 1996-ban, decemberben Stano Štefánik után vettem át. Nem nagyon voltak jelentkezők, akkoriban gondolatban se volt Moravcová érem- és rekordmenetelése. Még decemberben kommentáltam a puhói szlovák bajnokságot és a rostocki rövidtávú EB-t. Ott kezdődött Moravcová sikertörténete, melyet tulajdonképpen végigkísértem sportkommentátorként.
Moravcová jóvoltából végigjártam a világot, két nyári olimpián, tizenhat Eb-n vagy vb-n voltam, láttam világcsúcsokat, én voltam Martina egyik ún. „házi újságírója“.
Foci.
Rádióban, Peter Buček döntése után kezdtem közvetíteni a DAC hazai mérkőzéseit. Ez mellett interjúkat készítettem a külföldön játszó hazai játékosokkal, és ez a kommunikálás a külföldön játszókkal rám száradt, előttem nem is foglakozott vele senki. Említettem, hogy még szó lesz ma Stanislav Dutkáról. Ő egy legenda volt a fociriporterek között, és nekem megadatott, hogy a nagy meccseket, válogatott meccseket vele kommentálhassam. Ez nagy iskola volt, sokat köszönhetek Dutkának.
Sydney 2000, az első olimpiád…
Huszonhat éves voltam akkor… Annyira nem lepett meg a jelölésem, mert a pozíció, a munka alapján benne volt a pakliban. Máig borsókázik a bőröm, ha az ünnepélyes megnyitóra gondolok. Képzeld el: százezres stadion, s azon jár az eszed, hogy a világ másik végén vagy, ahol pont most kezdődik az olimpia. Körülötted a százezres tömeg énekli az ausztrál himnuszt… Természetesen sose felejtem el Moravcová két ezüstjét – „egymillió“ riporter és újságíró közül én voltam az első, aki interjút készíthetett Martinával, pár perccel a verseny után, a medencétől húsz méterre.
Fussuk át gyorsan a 2000-2005-ös időszakot.
Éreztem, hogy a rádióban – ami a focit illeti – már lényegesen jobb volt a helyzetem. Akkoriban már úgy voltam kezelve, hogy amikor jött egy komoly meccs, szinte automatikus volt a Dutka-Stern tandem.
2003-ban felhívott az akkori főszerkesztőnk, Karol Farkašovský – emlékszem, a kádban feküdtem – azzal a hírrel, hogy másnap bejelenti, én leszek a sportszerkesztőség főnöke…
Négy évig töltöttem be ezt a funkciót. Nagyon jó, de egyben fura érzés is volt, mert olyan embereknek lettem a főnöke, akik tulajdonképpen megtanították nekem a sportrádiós munkát.
2007-t írunk. Elfogadod az STV ajánlatát, és egy sportmentes funkciót vállalsz el. Egy institúcióban, ahol a fontos döntések leginkább a parlamenti választások eredményeitől függnek.
Később az élet azt mutatta meg, hogy ez a lépés egyfajta ugródeszka is lehetett a mai funkciómhoz, de akkoriban a DIGI Sport még csak vita tárgya se volt. Lehetséges az is, hogy ha maradok a rádióban, akkor is a DIGI Sportban kötök ki. Nem tudom…
Nagyon nehéz döntés volt… De belül azt éreztem, hogy váltanom kell, akárhogy is szerettem és ragaszkodtam a rádióhoz. Igen, fontos volt a szakmai és az anyagi része a dolognak, de maga a váltás szüksége volt számomra mérvadó.
Mit adott neked ez az időszak?
Sokat tanultam, sok tapasztalatot szereztem, és sok ismeretséget hozott ez a közel három év, de mégis amondó vagyok, hogy ez nem volt az én szívügyem…
Ma már nagyon meggondolnék egy ilyen lépést, sok függne attól is, hogy kivel dolgoznék… Igen, soha ne mondd, hogy soha, de… Beleláttam az STV és a politika összefüggéseibe, amiből nem kérek.
2010. Teljesülnek a legmerészebb álmaid, a DIGI Sport tévécsatorna alkalmazottja lettél…
Jaro Šišolák – volt sportfőnök az STV-ben – által kerültem a DIGI Sportba. Akkor léptem a DIGI Sportba, amikor csupán falak voltak ott. Nehéz volt a kezdet, hiszen nem volt semmilyen archívumunk. Két és fél év eltelte után (2013-ban – a szerk. megj.) ma már máshol vagyunk, de tényleg szép volt, ahogy egy teljesen új csatornát építhettünk, alakíthattunk.
Két éven át voltam a hírszerkesztőség főnöke, és ez mellett többnyire a napi adás főnöke is. Később két hónapig a főszerkesztő helyettese voltam és 2013 januárjától tulajdonképpen én vezetem a DIGI Sportot – az én feletteseim a román tulajdonosok és ügyvezetők.
Régiónkban rengeteg a legálisan is fogható sportcsatorna. Hova sorolnád a DIGI Sportot?
Nehéz hasonlítani például az Eurosporttal, az egy globális sporttelevízió-márka. De ha arról beszélünk, hogy milyen a tartalom, mit közvetítünk, milyen minőségű kommentátorokkal, akkor büszkék lehetünk a munkánkra. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes, de a szurkoló szempontjából talán a legattraktívabb, legdinamikusabb bajnokságot – az angol ligát – közvetítjük. Ez mellett az olasz és francia ligát, brazil ligát, a Libertadores-kupa mérkőzéseit, a spanyol és olasz kupát, a svéd jégkorong ligát…
Apropó, angol liga. Meddig vannak meg a jogok?
Május végén telik le a három év, és pont ezekben a napokban, hetekben folynak a tárgyalások a következő időszakra. Említettem, fél év után visszatért az olasz és a francia liga – nem egész három szezonra írtuk alá a szerződést – ez egy jó jel, és ami az angol ligát illeti, remélem megállapodunk, mert a Premier League az alapkínálatunk, sokan ez miatt lettek a DIGI TV abonensei.
Igen, s mivel a DIGI Sportot csalogatóként használja a DIGI TV, más szolgáltató nem sugározhatja. Mikor lesz érdemesebb tovább passzolni a többi szolgáltatónak is?
Van róla szó, már elég régen, de ezt mások határozzák el. Azt kell hozzáfűznöm, hogy a DIGI TV-nek nemcsak Szlovákiában van közel 350 000 abonense, hanem Csehországban is.
Aktuálisabb dolog az, amiről a napokban születhet döntés, hogy a műholdas szolgáltatáson belül HD-készülékeket is kínálna a DIGI TV. Ez lényeges pozitívum lenne a sportcsatornáknak is. Ezzel, azt hiszem, kielégítenénk azok kérését is, akik amondóak, hogy – rendben, jó a program, de a kép minősége nem annyira.
Egy szakmai kérdés – Szerinted mi a legfontosabb egy tévékommentátornál?
Így futnék neki a válasznak: Szlovákiában, a DIGI Sportban is, a meccsek kilencven százalékát a stúdióból közvetítik. Kivétel a Corgoň Liga és a válogatott meccsei. Egy helyiségből, mely úgy néz ki, mint egy kis szoba, két monitorral, fülhallgatóval és laptoppal…
Eleve, ha tíz meccset adunk hétvégén élőben, nem megoldható, hogy minden meccset a helyszínről kommentáljunk. De én mint volt rádiós, meg tudom mondani, hogy mennyire nagy a különbség kommentálni, ha a stadionban vagy. A játék közben élni kell a meccsel, igen, ez nem mindig jön össze, mert nehéz élni vele, ha a meccs pocsék. Fontos a felkészülés, mert a fordítottját azonnal megérezni. És nagyon fontos az információk adagolása, ez volt például a téma a múltkori szerkesztőségi megbeszélésünkön.
Szerinted hogy képzeli el René Stern jövőjét a családja?
Úgy, hogy többet legyek otthon… Mióta a DIGI Sportban dolgozom, nem az utazásokról szól az életem, változott a helyzet… Valamilyen szinten számukra is azért élmény volt, ha valahova mehettem, valami ajándékot hoztam. De jó a célzásod, mert a szakmám arról szól, hogy az ember nincs otthon. És én pont akkor utaztam a legtöbbet, amikor kicsik voltak a gyerekek, abban az időben minden a feleségemre hárult… De tulajdonképpen ez így van ma is… (Nevetés)
Eddig egy dunaszerdahelyi srác álmainak teljesüléséről beszéltünk. Az a srác most felnőtt férfi és a legjobb éveiben van. Milyenek az aktuális álmai?
Volt egy nagy ambícióm, hogy bekerüljek ebbe a közegbe, hogy sportriporter legyek. Ez teljesült. Aránylag korán fejeztem be a kommentálást, mert eldöntöttem, hogy sporton belül, de kicsit mással foglakozom. Ezzel feladtam x olimpiát, egy foci-világbajnokságot, amire mindig is vágytam, és ez nem volt nekem mindegy. De én azzal is elégedett vagyok, amit a sors eddig hozott, mert az álmaim, melyekről a beszélgetésünk legelején társalogtunk – teljesültek. Lehet ennek folytatása is, de lehet írni egy új történetet is. Fociban, klubszinten, válogatott szinten, fociközegben. Ezt el tudom képzelni.