Társszerző: Milan Vrábeľ
Fotók: Lelkes Ernő
***
Az interjú megjelent a Klikk Out 2016/05. számában.
Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Egy korábbi beszélgetés az interjú két szerkesztője között (Milan Vrábeľ egyetemi hallgató és az fcdac.sk szerkesztője, illetve Poór Tibi). – Nekem hihetetlen jó tornatanárom volt a gimiben. – Igen, és ki? – Németh Viktor. – Na, ne má, ő az én testnevelőm volt az alapsuliban! – Viccelsz? – Nem!
Több alkalommal beszéltünk még róla, s egyik történetünk ütötte a másikat. Hoztunk egy logikus döntést – Az első közös riportalanyunk nem lehet más, mint Németh Viktor, mindkettőnk felejthetetlen testnevelője…
Tanár úr, milyenek voltak az iskolás évei, hogyan született az Ön szeretete a sporthoz és hogyan lett Önből testnevelő?
Mivel a gyerekkoromat falun éltem, rengeteg időt töltöttem a természetben. Libákat, jószágokat legeltettünk, tengernyi sportcsatát vívtunk, és különböző játékokat űztünk egészen sötétedésig. Számunkra egy-egy nap felért egy világbajnoksággal. Ez volt a kezdet, később a gimnáziumban már keményen edzettem, hiszen atléta voltam 1500 méteres távon.
Nagymegyerre jártam, és Csallóközkürtről sokszor gyalogolva vagy kocogva tettem meg ezt a távot. Nem is tudott ilyen edzés után legyőzni senki…
Ez idő tájt, 1968-ban, az egyik haverom eldöntötte, hogy testnevelő lesz, és én is ezt az utat választottam.
Mikor kezdett fókuszálni a „saját” sportjaira, például a kézilabdára?
Focival kezdtem, de a serdülőkor után befejeztem a szemüvegem miatt. Képtelenség volt így focizni, és a lencsék sem segítettek, mivel húsz perc után csípett, mint a fene. Ezért atlétikára, kézilabdára váltottam, és nem okozott gondot a többi sportág sem.
Melyik sportág volt a kedvence?
Ahogy említettem, a foci. Persze megnevezném a többit is – atlétika, úszás. Az asztaliteniszt máig játszom. Régebben nem nagyon kedveltem a röplabdát, de később megszerettem és megtanultam. Tanárként is szerettem ezeket a sportokat. Persze akkoriban még nem létezett például a floorball, de egy tornatanárnak alkalmazkodnia kell ahhoz, ami érdekli a diákokat, és ezt én respektáltam is. Természetesen figyelembe kell venni az iskola tradícióját is.
Melyik iskolában tanított első ízben?
A felsőpatonyi alapiskolában. Atlétáim és kézilabdásaim voltak, emlékszem, női kézilabdában megvertük a remek diósförgepatonyi gárdát, tulajdonképpen ez jelentette a kézilabda kezdetét Felsőpatonyban. Egy évvel később, 1975-ben mentem át a Május 1. téri alapiskolába, Dunaszerdahelyre, ahol már lányokat és fiúkat is edzettem.
Mi jut eszébe az 1975-1985-ös dekádról?
Például ez: 1975-ben voltam a felsőpatonyi lányokkal a prágai spartakiádon, a legendás Strahov-stadionban. Közel 250 ezer néző előtt… Tizennyolc 14 éves kézilabdás lánnyal… szerencsére élve és egészségesen jöttünk haza. Hatalmas élmény volt, az biztos!
Dunaszerdahelyről leginkább a Május 1. téri alapiskolás atlétáimra emlékszem: Pogány Misire, Egri Jancsira, Somogyira, de rád is, Tibor, vagy Kubík Nórikára, aki tizenhárom évesen 152 centimétert ugrott magasugrásban. Rengeteg diákomnak volt remek atlétikai eredménye.
Ön profi kézilabda-játékvezető is volt, na, erről meséljen!
Egy időben szó volt arról, hogy Dunaszerdahelyen legyek edző, de mivel Csallóközkürtön laktam, nem jött össze. Akkoriban nem volt autóm, tehát eléggé nyakatekert volt az utazás, így átváltottam játékvezetői szerepre. Huszonhét évig voltam játékvezető, és első ligát is fújtam.
Említsen meg egy meccset ebből az időszakból, amelyet soha nem felejt el!
Már edző voltam a nyárasdi serdülő lányok csapatában, amikor barátságos meccset játszott a Nyárasd a csehszlovák válogatott ellen. Megjegyzem, három nyárasdi volt akkor a válogatottban! A csarnokban 1200 néző volt, amikor egyszer csak megszólítottak, hogy – Gyere csak ide gyorsan! Én: – Mi van, ég a ház? Ők: – Dehogy, csak nincs bírónk! Neked kell fújni!
Nem volt felszerelésem, tehát kaptam egy melegítőt egy lánytól, aki magasabb volt, mint én, picit silabizálni kellett a méreteket. Persze mindenki azt akarta, hogy nyerjen a Nyárasd, de nem lehetett. A nézők nagy nyomást gyakoroltak rám, de kibírtam kapott pofonok nélkül…
Más… 1989 egy hatalmas változás éve volt. A rendszerváltásra gondolok. Milyen emlékei vannak ezekből az évekből?
Érdekes évek voltak a rendszerváltás előtt. Előírt limitekkel, de én azokat nem vettem figyelembe. Inkább minden egyes diákra külön szabtam meg a követeléseimet. Például úgy, hogy egy év után lássak nála valami javulást. Nálam ez volt az alap, tehát nekem nem volt gond a testnevelési rendszer változása. Persze maga a testnevelési rendszer jó volt, de az, hogy fokozatosan elveszett a szervezettség, az tényleg nem volt jó. Észleltem is a hanyatlást… Az emberek meggazdagodtak, a diákok lustábbak lettek, és az eredmények rosszabbak. Nem az egyéni teljesítmények, inkább az osztály vagy iskolai átlag romlott.
Fontos volt, hogy nemcsak a menő sportolókkal törődtem, hanem mindenkivel. Én se voltam világbajnok, de lehetőségem volt fejlődni, és ezt a lehetőséget megadtam a diákjaimnak is.
Az eredmények javításával motiváltam őket, próbáltam a kollektívájukat összekovácsolni, hogy húzzák egymást.
Mi volt az Ön testnevelői és általános krédója?
Mindent, amit az ember csinál, azt szeretni kell.
Ha szívvel csinálja, úgy, ahogy én próbáltam, akkor a diákok is díjazni fogják. Természetesen soha nem kényszerítettem őket, de kell tudni a gyerekeket motiválni. Nem mindenki jó sportoló, valaki nyelvekben jó, valaki jó zenész, mindenre ki kell választani azokat a diákokat, akikben van akarat és érdemes velük dolgozni.
Mit adott Önnek a sport, illetve a másik oldalon mit vett el?
Sokat kaptam a sporttól, főleg erős akaratot, rakás élményt és sikert a diákokkal. Rengeteget utaztam a sport által, külföldre is. A miskolci kézilabda Eb-n Szlovákiát képviseltem mint delegált szakvezető – bizony, ennek nagyon örültem. Mit vett el? Most egy kicsit fékeznem kellett a sportot az öt éve elszenvedett autóbalesetem miatt, mivel gépet kaptam a szívemre, de ez nem állított meg. Aktívan asztaliteniszezem, hatodik ligát, dolgozom és élek. Az ember nem állhat meg, nem térdelhet le a sarokba sajnáltatni önmagát. Hm… Szerintem nem vett el semmit.
Mit ajánl, hogyan neveljük a gyerekeinket, hogy kellőképpen legyenek felkészülve az életre?
Ahogy mondtam, én falun nőttem fel. És ott bizony dolgozni kellett! Ráadásul iskolásként brigádokra jártunk, ahol szedtük a termést. Hibának tartom, hogy törölték az iskolai brigádokat. Miért ne szedhetnék például a paradicsomot, a krumplit vagy az epret?
A szülőknek azt ajánlom, hogy ne adjanak csak úgy pénzt a gyerekeiknek, dolgozzanak meg érte! Én például soha nem adtam a gyerekeimnek pénzt a jó jegyekért… Miért? Hiszen az volt a kötelességük! Így megtanultak dolgozni és becsülni a pénzt.
Melyek voltak az Ön legnagyobb sikerei – minden téren?
Hát nem tagadom, sok volt… Mint az iskolaügy dolgozói, 1995-ben megnyertük a belgiumi foci Eb-t, és egy év múlva Ausztriában hajszálon múlott, hogy megismételjük a bravúrt. Kézilabdában, edzőként, a nyárasdi lányokkal feljutottunk az első ligába. Úgy az alapiskolában, mint a középiskolában, járási bajnokok voltunk. A Ladislav Dúbrava gimnáziumi diákjaim zsinórban tizenkétszer megnyerték a járási röplabdabajnokságot, és kétszer az országos bajnokságra is kijutottunk. Az egyik legnagyobb sikert a kisfociban értem el – szintén a gimnázium diákjaival, 2006-ban. Összeraktam a járási bajnokságban játszó srácokat a harmadik ligás DAC-játékosokkal, és megnyertük a járási bajnokságot, kiütöttük a Nagyszombatot, és amit senki se remélt, megnyertük az országos bajnokságot.
Itt ül most két néhai diák és a testnevelőjük. Személy szerint amondó vagyok, hogy ha nem lett volna Németh Viktor olyan hatással rám, akkor lehet nem írtam volna meg ezt a Retro című könyvet, melyet a kezemben tartok. Az új generáció nevében nem szeretnék szólni, ezért megkérdezem tőled, Milan. Te most 22 éves vagy, hogy emlékszel a Németh Viktorral eltöltött időszakra? Cáfold meg nekem, hogy az én generációm volt az egyik utolsó, amely hajlandó volt szép dolgokat véghezvinni a sportban az iskolai évek alatt! És Öntől, Németh úr, kérek egy végszót!
Milan Vrábeľ: Ezek az órák hihetetlen örömöt okoztak, nemcsak nekem, de az egész osztályunknak – kollektívánknak. Izgatottan, szinte nem tudtuk kivárni a következő órát. Ahogy említette Ön is, tanár úr, főleg azt csináltuk, amit szerettünk, ami vonzott, ami feltöltött minket. Ön pedig mindig kihozta belőlünk a maximumot. Szinte habzsoltuk a „mi” sportágainkat – a röplabdát, a floorballt, a focit… Hm… Leginkább arra emlékszem nagy büszkeséggel, hogy ezek az órák úgy összekovácsolták a kollektívánkat, hogy ezt a tényt kiemelte a gimnázium többi tanára is. Azt gondolom, hogy a sport és az Ön remek tanári hozzáállása tette lehetővé, hogy az osztályunkban egy kis csodát láttunk.
Németh Viktor: Mindkettőtöknek köszönöm az elismerő és szép szavakat. Visszatérve Milan osztályához… A partitokban több vezér volt, és a sport vezér nélkül nem működik. Vezér nélkül nincs összhang, amely sikereket arat a sportban, a tanulásban és az életben is. Nektek nem volt elég az óra, ti még szombaton és vasárnap is akartatok játszani. Milan, emlékszel, gond nélkül kölcsönöztem nektek hétvégére is a kulcsokat, mert tudtam, hogy semmi rossz nem történik, és ott a helyetek! Ezért voltak nektek remek eredményeitek, ezért voltatok kitűnő banda! És az én jövőm? Hm… Természetesen hiányzik a sport, miután az öt éve elszenvedett baleset után behúztam a kéziféket. Tibor Mikuš (Nagyszombat megye elnöke – a szerk. megj.) pár nappal ezelőtt mondta nekem, hogy ne hagyjam abba a sportot. Dehogy hagyom én abba! Segítek a községben, Kürtön a focival, az asztalitenisszel… hajaj… És per pillanat élvezem a munkát a ház körül, amire nem volt időm az elmúlt negyvenkét év alatt. Ház, kert… szóval nem unatkozom…