A párkapcsolatokban oly sokszor elhangzik a mondat: „Úgy szeretlek, ahogy vagy!” Többnyire persze ezt a kapcsolat elején hangoztatjuk. A kapcsolat elején, amikor igazából még nem is ismerjük a másikat. Hiszen – ha tetszik, ha nem – egy ideig mindenki kicsit más, mert mindenki a legjobb énjét szeretné mutatni a kiszemelt félnek.
Az első hónapokban még minden apró részletre odafigyelünk. Nagy gondot fordítunk arra, hogy az esetleges rossz tulajdonságaink még véletlenül se lepleződjenek le. Szép és kedves emlékeket osztunk meg a másikkal, s arra törekszünk, hogy újabb szép emlékeket gyűjtsünk. Olyanokat, amik már közösek.
Mindezzel nincs is baj.
Hiszen a kapcsolat elején még úszunk a rózsaszín ködben, pillangók repkednek a gyomrunkban és így tovább. Szép tud lenni ez az időszak, csak arra kell vigyázni, hogy ne feledkezzünk meg róla, hogy a kezdeti eufória azért idővel alábbhagy majd.
Szeretlek – egy aprócska szó, aminek óriási súlya van. Nem szabad csak úgy, meggondolatlanul dobálózni vele! Bármennyire is elragad bennünket a kezdeti boldogsághullám, észnél kell maradnunk annyira, hogy meg tudjuk állni, hogy túl hamar kimondjuk e szót. Mert abból bizony később baj lehet…
Az a mondat pedig, miszerint úgy szeretjük a másikat, ahogyan van, végképp hatalmas felelősséggel jár. A szó elszáll – gondoljuk, pedig ez nem igaz. Legalábbis az ilyen kijelentések tekintetében biztosan nem. Meggyőződésem, hogy egy nő (és szerintem egy férfi sem) sem felejti el, ha kedvese azzal kecsegteti: úgy szereti őt, ahogyan van. Elfogadja őt és szereti olyannak, amilyen. Az ilyet megjegyezzük.
Éppen ezért nem szabad ezt elhamarkodva kijelenteni. Három hét ismeretség után még nem kell ezzel dobálózni. Még 2-3 hónap után sem mondhatjuk ezt teljes meggyőződéssel. Valljuk be, ekkor még messze nem ismerjük igazán a kedvesünket. Sokszor még évek múltán is derülnek ki olyan dolgok, amitől azt érezzük, nem is ismerjük igazán a másikat. (Persze ez – talán – egy szélsőséges eset.) Ezért nem kell azonnal ilyen kijelentéseket tenni.
Nem sietünk sehova. Nyugodtan adjunk időt magunknak arra, hogy megismerjük egymást. De úgy igazán! Majd, ha ezután is úgy érezzük, mindennel együtt, olyannak szeretjük a másikat, amilyen, és nem akarjuk megváltoztatni, akkor jöhetnek a hangzatos szavak.
„Szeretem őt, mert ismerem. Ismerem, és mégis szeretem” – ezt egy blogger bejegyzésében olvastam. Azonnal megütötte a szememet. Azt hiszem, röviden ez lenne a cél…