A cikk megjelent a Klikk Out 2022/03. számában.
Február végétől rettenetes dolgoknak lehetünk tanúi. E sorok írásakor hetedik napja tart a háború Ukrajnában, de lehetetlen megjósolni, hol tart majd ez az egész akár néhány nap, nemhogy néhány hét múlva. Az ukránokhoz képest, akik most a legjobb esetben (!) menekültként, vagy metróállomásokról, óvóhelyekről, esetleg utcai éles helyzetekben részesei a cselekményeknek, piszlicsáré problémáink vannak, az online platformok viszont már itt is csataterekké változtak, és ez egyáltalán nem mindegy.
Ezeken a csatatereken két végtelenül idegesítő tendencia is tetten érhető. Az egyik, amit egyelőre lefordítatlanul whataboutizmusnak hívunk, és tulajdonképpen azokat a szituációkat jelenti, amikor a felvetett témáról épkézláb érvek híján valaki teljesen máshová tereli a fókuszt. Ezek többek között az „arról miért nem írtok, hogy…”, vagy épp a „hol voltatok, amikor…” kezdetű mondatok.
Legjobb védekezés a támadás, avagy söprögess a saját házad táján! Legyilkol bármilyen érdemi diskurzust, és ez nemcsak az orosz-ukrán háborúval, de nem is csak a coviddal érkezett meg közénk.
A whataboutizmus egy propagandaeszköz, egykor a Szovjetunió és máig az orosz propaganda egyik leghatékonyabb fegyvere arra, hogy megakassza akár szembenálló felek kiegyensúlyozott érvelésén alapuló vitáját, maszatoljon. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki, aki ezt alkalmazza, tudatosan propagandát tol, mert ez tulajdonképpen egy önvédelmi technika is, ami bárki számára könnyen alkalmazható, aki okosabbnak szeretne tűnni, mint amilyen.
Amikor Európa vezetése egységesen kiáll az ukránok mellett, akkor gyakorlatilag mindenhol azt is hallani: „és mi van azzal, amit az ukránok az orosz és a magyar kisebbséggel tesznek?” Mégis mi lenne? A kisebbségek is nyilván egy szabadabb és demokratikusabb Ukrajnát szeretnének. Ilyesmi pedig nem Oroszországból jön.
A másik, talán még veszélyesebb tendencia az áldozathibáztatás. Amikor például a megerőszakolt nő esetéhez csak annyit bír valaki hozzáfűzni, hogy „aki így öltözködik/viselkedik, az ne lepődjön meg”.
Ukrajnában is lehetett tudni, hogy ez lesz, ugye?! Hisz ők ébresztették fel az alvó medvét, nem? A nálunk is jól ismert „erősebb kutya b***ik” elv égisze alatti behódolás egyszerű gerinctelenség. Ilyen alapon mi a fenét ünneplünk mi, magyarok március 15-én vagy október 23-án?
Szögezzük le, én háborúban menekült lennék, nem honvéd. De semennyire sem tudom sem lenézni, sem őrültnek tartani vagy megvetni azt, aki egy agresszor ellen fegyverrel védi a hazáját. Épp ellenkezőleg. Azt viszont annál inkább, aki ezen röhög, vagy a fenti technikákkal relativizálja azt a brutális háborút, ami most zajlik.
Nekünk is van vesztenivalónk, akkor is, ha ez a háború nem eszkalálódik tovább, és terjed át hozzánk. Nem más, mint az emberségünk, a méltóságunk. Ezek nélkül mégis hogy tudnánk tükörbe nézni, vagy továbblépni és bármekkora tragédiát feldolgozni?!