Orosz-ukrán háború

Tüntettek a „szobafogságomért”, azt skandálva, hogy hagyjam abba a nyafogást és béküljek ki a „szüleimmel”.

A következőkben Bokros Bia, Herdics Júlia, Štefkovič Patasi Ági és Szilvási Tibor idei interjúit szemlézzük.

Az interjúban kiderül, hogy milyen volt az, amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, hogyan élte meg ezt egy fiatal lány.

Ha már alig maradt a holokausztnak túlélője, aki mesélhetne róla, és ezért utódaikra marad az emlékek őrzése, mihez kezdjünk a mával, amikor már az sem elég, ha a szomszédban zajló eseményeket az azt megtapasztalók mesélik el?!

Azt a „medvét” éltetik, aki már sokadszorra döntötte nyomorba a közelmúltban ezt a régiót (1848, 1945, '56, '68), a "felszabadítás" után pedig pöffeszkedett rajtunk még évtizedekig. 

Ha nem csökkentjük a szakadékot, ami most ember és ember közt tátong, megérkezünk a fasizmusba.

A történelem a szemünk előtt zajlik, mi pedig megkértünk egy szakembert, egy történészt, Patrik Dubovskýt, hogy segítsen nekünk eligazodni.

Szögezzük le, én háborúban menekült lennék, nem honvéd. De semennyire sem tudom sem lenézni, sem őrültnek tartani vagy megvetni azt, aki egy agresszor ellen fegyverrel védi a hazáját.

Bőven akadnak, akik a legszomorúbb helyzetből, a legkétségbeejtőbb emberi nyomorúságból, tragédiából is hasznot próbálnak húzni.

Háború van a mi utcánkban. Ha nem is az utcánkban, de itt az utcasarkon. Olyan közelségben, hogy a puskaropogás forró gőzét is érezni.