Az interjú megjelent a Klikk Out 2022/09. számában.
Ádám Tünde 16 éves, aki Kárpátalján él, egy Eszeny elnevezésű faluban, közvetlenül a magyar-ukrán határ mellett. Egy igazi társasági emberként jellemezte magát, akinek szívügye, hogy segíthessen másokon. Egy médiatáborban ismertem meg Tündit, akiről már messziről látszott, hogy egy nagyon jószívű emberke. A 9 napos tábor alatt nagyon sokat beszélgettünk. Már akkor nagyon érdekelt, hogy Kárpátalján hogyan élték meg az utóbbi hónapok történéseit. Sokat mesélt és egyszerűen csak hagyta, hogy kérdezzek, mert tényleg érdekelt a dolog. Végül rájöttem, hogy ezt Nektek is el kéne mesélnem. Megengedte, hogy készítsek egy interjút, a Balaton partján megélhettem egy ilyen különös beszélgetést, egy ilyen komoly témáról Ádám Tündével. Az interjúban kiderül, hogy milyen volt az, amikor az oroszok megtámadták Ukrajnát, hogyan élte meg ezt egy fiatal lány. Beszéltünk még az ukrán-magyar konfliktusról, de az ottani iskolarendszerről is. Fogadjátok sok szeretettel!
Ennyire fiatalként, szinte testközelből te hogyan élted meg a háború kitörését?
Mivel én bentlakásos iskolában tanulok, a telefonok oktatás közben és éjszaka el vannak zárva, hogy jobban tudjunk a tanulásra figyelni. Emiatt értesültünk picit később. Egy átlagos reggel volt, amikor az első tanítási órát várva ültünk az osztályban. A háború már hajnalban kitört, viszont mi akkor még nem tudtunk róla. Amikor megérkezett az osztályfőnök, akkor már érezhető volt, hogy valami baj van. Rögtön elmondta, hogy hadban állunk Oroszországgal és mindenkinek haza kell mennie. Döbbenten ültünk az osztályban, mindenkit sokkolt a hír. Már az előző hetekben is lehetett hallani több dátumról is, hogy mikor fog kitörni a háború, de akkor annyira nem tűnt valódinak ez az egész.
Gyorsan mentünk is összepakolni, hogy minél hamarabb hazajuthassunk. Nagyon sokan bepánikoltak, az egyik barátnőm odajött hozzám, a vállamon zokogott. Nem tudtam neki azt mondani, hogy minden rendben lesz, hiszen csak annyit tudtunk, háború van.
Nagyon igyekeztem higgadt maradni, nem engedni, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, hiszen valakinek meg kell nyugtatni a többieket is. Pakolás közben is nagyon feszült volt a hangulat, a lehető leggyorsabban bedobáltunk mindent a bőröndben. Ekkor már nálam volt a telefon és azonnal hívtam anyukámat. Ő már értesült a történtekről, bízott benne, hogy minél hamarabb hazaküldenek minket. Ő is tanár, viszont egy másik iskolában, és amikor mesélte, hogy ők még nem fejezhették be a tanítást, akkor ledöbbentem.
Az iskolában elbúcsúztunk a többiektől és mindenki sietett haza. A tanáraink javasolták, hogy kerüljük a tömegközlekedést és inkább jöjjön értünk valaki. A hazaérkezéskor is jelezni kellett a kijelölt tanárnak, hogy épségben megérkeztünk. Az embereken eluralkodott a pánik, megrohamozták a benzinkutakat, hatalmas sorok voltak.
Sokan egyenesen a határ felé indultak, jó néhány egyetemista fiúról tudok, akik ugye már elmúltak 18 évesek és nem haza mentek, hanem rögtön a határ felé, hiszen ők már hadkötelesek.
Szerencsére vannak rokonaink Magyarországon, akik felajánlották, hogy bátran mehetünk, de mi maradtunk. Apukám hadköteles, tehát ő nem hagyhatja el Ukrajnát, anyukámnak pedig az útlevelét kellene intéznie, viszont azt szinte lehetetlen mostanában megoldani. Lett volna rá lehetőség, hogy a testvéremmel elmenjünk, de nem akartunk a szüleink nélkül elmenni. Vagy megy mindenki, vagy nem megy senki. Az elkövetkezendő napok teljesen bizonytalanok voltak, senki sem tudta, hogy mi fog történni.
Akkor nagyon megijedtünk, amikor először szólalt meg nálunk a légvédelmi sziréna. Hajnalban hallottuk először és azt sem tudtuk, hogy mit csináljunk. Apunak 6-kor indulnia kellett volna busszal munkába, de egyszerűen nem tudtuk, most mi legyen. Hogyan engedjük őt el egy ilyen helyzetben?!
Nem történt semmi, néhány nap múlva meg el is romlott az a sziréna. Annyit mondtak nekünk, hogy azért jelezhet sziréna, mert nem tudják mindig pontosan bemérni, hogy hova csapódik be a rakéta. Azóta már hozzászoktunk a sziréna hangjához, néha akkor is megszólal, amikor kezdődik a veszély és amikor vége van. Mindig felébredünk rá, de már megszoktuk. Egyébként országszerte is meg szokott szólalni, de olyan is előfordul, hogy csak megyénkként. Sajnos nincs is minden településen sziréna, pedig nagyon kellene.
Tündi, te hogy érzed magad?
Nem sikerült mindig higgadtak maradnom, de a többiek előtt igyekeztem nagyon tartani magam. Most inkább dühös vagyok, úgy érzem, hogy az egyik fél sem hajlik a dolgok tisztázása felé. Nincs változás és ez dühít. Otthon állandóan követjük a híreket, hallom a szirénát, teljesen erre az egészre fókuszál a figyelmem.
Az utóbbi időben mindenki megismerhette Volodimir Zelenszkij nevét, de hogy vélekedtek róla ti?
Nagyon megoszlóak vele kapcsolatban a vélemények. Ha nem kárpátaljai magyar lennék, valószínűleg teljesen mást gondolnék róla. Én ebből szeretnék inkább kimaradni, sőt nekünk felhívták rá a figyelmet, hogy óvatosak legyünk, mit osztunk meg a közösségi médián és mit mondunk. Biztosan egy érdekes személyiségről beszélünk. Ugye, már 2014-ben voltak háborús konfliktusok. A kampányában szerepelt, hogy ő majd elhozza a békét, rendezi az ügyeket, de azóta ez máshogy alakult. Számomra nem nagyon pozitív személy. Már vége lehetne ennek az egésznek. Nálunk augusztus 23-ig van a hadiállapot, de előfordulhat, hogy októberig meg lesz hosszabbítva. Az egyik fél sem hajlandó engedni és így nehéz lesz megoldani a dolgokat.
Érezhető a konfliktus a magyarok és az ukránok között?
Ez egy érdekes helyzet, ránk nem jellemző, hogy ukrán zászlót égetnénk, azonban van egy ukrán szélsőséges szervezet, akik égettek magyar zászlót, persze nem vállalják fel az arcukat…
Volt egy elég érdekes kijelentés, amit az egyik ukrán képviselő (Iryna Farion parlamenti képviselőről van szó – a szerk.megj.) mondott, szerinte „rosszabbak vagyunk, mint a kutyák”, mert azok legalább sok dolgot meg tudnak tanulni, mi meg arra sem vagyunk képesek, hogy az ukrán nyelvet elsajátítsuk. Előszeretettel ajánlotta fel, hogy fogjuk az útleveleinket és menjünk vissza Magyarországra.
Előfordult, hogy megszóltak, amiért magyarul beszélek. Például amikor utaztam Magyarországról Ukrajnába, látták az ukrán útlevelemet, beszéltek hozzám és én jeleztem, hogy nem értek mindent. Erre ők rám förmedve kérdezték, hogy miért nem beszélek ukránul, pedig van útlevelem is…
Nemrég történt olyan, hogy egy ukrán fogorvos kijelentette, ő nem fog magyarokat ellátni. Érezhető a levegőben, hogy szeretnének minket korlátozni, olyannyira, hogy nyilvánosan csak ukránul lehessen beszélni. Belegondolva a határozott személyiségembe, szinte elképzelhetetlen, hogy korlátozzák a megszólalást az anyanyelven.
A kialakult háborús helyzet miatt sok embernek ugye menekülnie kellett. Nemrég kiderült, hogy nem akartak Kárpátaljára menni, mert az a hír járta, hogy az ottani magyarok utálják az ukránokat. Annak ellenére, hogy nagyon szélsőséges dolgokat mondtak rólunk. Végül kellemesen csalódtak, szinte megdöbbentek azon, hogy mekkora szeretet várja őket és mekkora segítséget biztosítottunk. Ebből is kiderült, hogy mennyire nem igaz, amit a közmédia állít a magyarokról.
Hogyan állsz az ukrán nyelv elsajátításával?
Tanuljuk az ukrán nyelvet és az irodalmat is, viszont keveset beszélünk ukránul. Az oktatásban érezhető, hogy nem úgy tanítják, ahogy kellene. Az emberek úgy veszik, mintha az anyanyelvünk lenne az ukrán, de például az angolt és a németet idegen nyelvként kezelik, viszont az ukránt nem. Nekem 2 ukrán tanárom van, akik néhány dolgot ugyan értenek, de nagyon minimálisan beszélnek csak magyarul.
11 éve tanulom az ukránt, de nem tudott annyi dolog rám ragadni, hogy folyékonyan tudjak beszélni. Csak az iskolai oktatás alapján nagyon nehéz megtanulni az ukrán nyelvet. Ezzel sok magyar van így, főleg, akik szinte teljesen magyar közegben élnek és nem ukrán iskolába jártak.
Milyen egy magyarlakta faluban élni Ukrajnában?
A jövőben Magyarországon szeretném folytatni a tanulmányaimat és bizony emiatt már többször megkaptam, hogy aki „elhagyja” a hazáját, az ne beszéljen hazafiságról. Ezzel nem értek egyet, mert szeretem Kárpátalját és nem lesz egyszerű elhagyni. Ideköt a családom, a barátaim, bár nem tudom előre, hogy a tanulmányaim után Magyarországon maradok-e majd egyszer, viszont biztosan vissza fogok járni.
Milyen nálatok az iskolarendszer?
A gyerekek 6 évesen mennek suliba, viszont Magyarországhoz képest nem 12, hanem 11 osztály van. Nem igazán van felosztva, hogy általános iskola vagy gimnázium. Általában 8 vagy 9 osztályba járnak a gyerekek, aztán át kell menni egy másik suliba, ami azért van, mert az adott településen kevés a gyerekek létszáma. Lehetőségünk van már 16-17 évesen főiskolára járni, mivel csak 11 osztályt járunk. Én egy bentlakásos iskola diákja vagyok, ahol egyelőre magyarul tanulok szinte mindent. Az aktuális helyzetet követve úgy tűnik, egyre nagyobb rá az esély, hogy államnyelven, tehát ukránul fog zajlani az oktatás. Viszont ez még nem került bevezetésre.
