Fotó: Pixabay.com
Hamarosan már csak azok lesznek az élők sorában, akiknek meséltek róla, és nem azok, akik saját bőrükön tapasztalták meg a borzalmakat. Június 15-én volt a holokauszt dunaszerdahelyi emléknapja. 78 évvel ezelőtt ezen a borzalmas napon a város 2969 zsidó lakosát, akkori népességének közel felét szállították el marhavagonokban koncentrációs táborokba.
Vajon hogy nézhet ki egy város, melynek eltűnik a népessége fele? Mai szemmel az ilyesmi felfoghatatlan. Házak, utcák üresedtek ki, majd népesedtek be újra, új lakosokkal, akik elfoglalhatták az elhurcolt zsidók otthonait.
Ma mindenről gyakorlatilag azonnal tudomást szerzünk a világhálón keresztül, 80 éve azonban még nem volt nyilvánvaló, mi történik. 1944 áprilisában két szlovák zsidó, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler megszökött Auschwitzból, majd ők voltak azok, akik egyértelművé tették a világ előtt, hogy a holokauszt létezik és zajlik. 1942 óta voltak a táborban.
A Szovjetunió lényegében a felbomlásáig, 1990-ig tagadta a katyńi vérengzést, mely során mintegy 20-25 ezer lengyel hadifoglyot gyilkoltak meg 1940-ben. Erről 1943-ban mutattak be először bizonyítékokat.
Ma is történnek nyilvánvaló tömeges tragédiák Ukrajnában. Kamerák és fényképezőgépek ezrei vannak terepen és rögzítik az eseményeket, melyeket aztán független szakemberek rekonstruálnak. Még az is lehet, hogy több olyan esemény lesz, melyre a közeljövő ráragaszt majd valamilyen kifejezést, mint ahogy tette azt nemrég a bucsai vérengzéssel.
Akadnak ma is olyan hangok, amelyek megpróbálják a holokauszt élét venni, relativizálni vagy épp bizonyos mértékben, illetve teljesen tagadni, a józan észt abszolút módon megkerülő érvekkel. Mivel azonban általánosan elfogadott tény, hogy a holokauszt megtörtént, így még őrzi legerősebb pozícióját az emberiesség elleni bűncselekmények között.
Sőt, még tulajdonképpen az orosz-ukrán háború mentén tolt orosz propagandagépezet is használja, csak a szereplőket ellenkező előjellel értelmezi, saját megszálló és pusztító egységeit felszabadítókként beállítva.
Ha már alig maradt a holokausztnak túlélője, aki mesélhetne róla, és ezért utódaikra marad az emlékek őrzése, mihez kezdjünk a mával, amikor már az sem elég, ha a szomszédban zajló eseményeket az azt megtapasztalók mesélik el?! Polgártársaink egy jelentős csoportja zsigerből visszautasítja. Hiába állítja egybehangzóan ugyanazt a szabad világ, vannak, akik azt minden érv nélkül pusztán negálják, tagadják.
Hova vezet az ilyen szintű, bicskanyitogató szemellenzés? Talán oda, hogy egy élőben közvetített népirtást is le lehet majd tagadni, és az ilyen borzalmas cselekmények előjelét lehet pusztán hit alapon megfordítani. Talán nem, de ha így lenne, akkor sem nézne ki ez másképp.