FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Emlékszem, anno a meccsek reggelén akkurátusan figyeltem arra, mit veszek fel, ezzel is jelezve a külvilág felé, hogy ha kell, ma „vért fogok inni”. Kék nadrág, sárga póló, Dunaszerdahely, Apáról fiúra stb., adtam a külsőségekre. Ez még akkor is így volt, ha tudtam, aznap nem utazom on tourra, viszont az elvek azok elvek. Teljesen más az, amit a szurkoló a szívében visel. Direkt nem írok szenvedélyről, már nagyon elcsépelt szöveg lenne. Mindenki tudja, hogy a szenvedély az olyasféle dolog, ami ellen bármit is teszel, nem tudod letagadni. Eltakarhatod az arcod vagy letagadhatod a neved, a szenvedélyt elrejteni sosem fogod tudni! A negatívumot, de főként a pozitívumot nem.
Szenvedély és libabőr? Sokadjára már csupán a nagy semmi, a stadionhoz közeledve nem érzem azt a borzongást, mint régen. Mostanra inkább csak vért izzadok és beleszürkültem a mindennapokba, szóval öltözéknek megfelel az is, amit a polc teteje éppen kiad. Velem van a baj vagy velünk? Való igaz, kissé hitevesztett lettem, mert mi tagadás, azok lettünk. Nem, nem Isten előtt zártuk be a kaput, hanem az a DAC-miliő, ami eddig megrészegített minket – és persze önszántunkból hagytuk, hogy megrészegítsen –, mostanra inkább kijózanít. Persze elismerem, korábban voltak jó pillanatok, viszont egy ideje főként csak a bóvlit kapjuk gyönyörű selyempapírba csomagolva. Nem tudunk minek örülni, és még kevésbé tapsolni.
Aminek viszont nem tud örülni a szurkoló, azért nem várható el, hogy feltétel nélkül bólogasson.
Magától értetődő, hogy a kritika mindig picit lakmuszpapír is, viszont aszerint, ahogy mostanában vélekednek rólam és a több ezer szurkolótársamról, úgy érzem, itt maximum csak bólogató báb lehetek. Egy bohóc báb, akinek nyilván két arca van, mint a legtöbb bohócnak. De jaj, sose mutassa ki a síró szemét, meg a szomorkásra görbülő száját. Csakis a mosolyát, a csillagszemét, ja és persze virítsa a zsetonját. Hát köszönöm, de a kiveszőben lévő varázs, ez az egész megkopott miliő nem mehet a hűség rovására. Tenni kell érte, hogy ne így legyen! Kezdetnek például annyit, hogy ne legyen az az érzésünk, hogy minket folyton palira vesznek.
Amennyi mellébeszélés volt már a klub háza táján – miközben a szurkoló maradjon mindenkor lojális – szóval az már sok. És néha sokk!
Látszólag minden rendben, közben pedig a játékosok a Facebookon üzengetnek. A hazai nevelés állítólag nem szántja fel a pályát, ráadásul elvárás vele szemben, hogy kétszer olyan jó legyen, mint az idegen. Nem fordítva kéne lennie? A szurkoló néha egyszerűen nem érti, mi miért történik, miért játszik az, akinek nem kéne, és aki megérdemelné, miért van mellőzve. Érthetetlen taktikai elemekkel próbálkozunk, de elbukunk, majd ha rúgunk is egy gólt, visszazárunk védekezni. A ráadásban pedig összehozunk egy orbitális hibát: feleslegesen kitámadunk, de a technikai adottságaink miatt elügyetlenkedjük a helyzetet. Nem készülünk fel az ilyen szituációkra edzésen? Csak el kellett volna dugni azt a labdát! Kritikus vagyok, mert van véleményem?
Több ezer embernek van véleménye. Biztos, hogy rosszat akarnak?
Ráülünk az egygólos vezetésre, és azt nyilatkozza a tréner, hogy: „Ilyen a futball. Már csak pár másodpercet kellett volna kibírnunk a meccs végéig.” Nem, a futball nem ilyen, a futballnak ehhez nincs sok köze, ez alibizmus. Alibizmus kijelenteni, hogy azért nem nyertünk, mert az ellenfél talált egy gólt, mi azért nem nyertünk, mert nem rúgtunk eggyel többet, mint az ellenfél. „Harcoltunk?” – hát akkor bizony rosszul harcoltunk. Aztán majd jön a duma, hogy „mi mindent megtettünk, csak nem jött ki megint a lépés”. Az igazság az, hogy mi ennyit tudunk, és ezt a bóvlit csomagolnák nekünk selyempapírba. A külvilágnak mutatnánk a szépet, de a tartalom üres.
Azzal kezdtem a jegyzetem, hogy vehetek én fel bármit, ha belül csak ürességre lelnék, én is csak alibista lennék.
Ezért akkor is alibista lennék, ha nem kritizálnám meg azt, amit látok. Ha folyton homokba dugnám a fejem és nem törődnék a problémákkal, ezzel nem mennénk előre, csak hátra! Sajnos kiveszőben a varázs, és magunktól nem is szerezhetjük vissza. Ehhez tenni kéne valamit a klubnak, a csapatnak és végső soron a szurkolónak is. Mert ha a látná a szurkoló a változást, az őszinte akaratot… De addig, „ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír, arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír…” – ugye milyen ismerős sorok?!
Szívből gratulálok Fecó az első meccsedhez a nagyok között! Mutasd meg, milyen egy igazi DAC-os legény, s bár rajtad lesz sokezer ember tekintete, te csak a bizalmukat érezd, ne kösse lábad gúzsba a kényszer! Hajrá, DAC!
DAC 1904–NAGYSZOMBAT 1:1 (1:0)
Góllövőnk: 38. Balogh
DAC: Ricardo Ferreira – Alex Pinto, Kružliak, Muhamedbegovic, Davis – Nebyla (79. Bögi), Njie – Balogh (59. Sharani), (79. Andzouana), Andrezinho, Verlinden (68. Ciganiks) – Krstović.