Reklám
Kedves milleniális kortársam! Amennyiben vállaltál gyerkőcöt, az jó eséllyel épp az iskolapadot koptatja. Na nem most, a nyári szünet idején, hanem szeptembertől júniusig. Te pedig ismét görnyedhetsz házi feladatok felett, noszogatván vonakodó csemetédet, miközben egyrészt a saját gyermekkorodból hozott poszttraumás stresszel kell leszámolnod, másrészt helyreraknod magadban, hogy ugyanolyanná váltál, mint amilyenek a szüleid voltak egykoron. Mindenesetre most vagy három évtized távlatából együtt felelevenítjük, milyen volt, amikor mi magunk senyvedtünk a tanári kar diktatúrája alatt.
Az első, ami a sulira gondolván bevillan, az a levegőben nagy koncentrációban szálló krétapor szaga. Ó, azok a sötétzöld, körzőhegyek által sebhelyesre karcolt, viharvert táblák, melyeket nedves szivaccsal varázsoltunk csíkosra, s melyekről az ákombákom betűket kellett hunyorogva leolvasnunk! Másoltuk őket görcsbe állt kis kezeinkkel a szeptember elején kifulladásig megmargózott füzeteinkbe. De szorgalmasan ám, mivel ellenkező esetben kitettük magunkat a vonalzóval véghezvitt körmös valós veszélyének. A mi idős falusi tanítónőnk ugyanis lacafacázásra nem volt különösképpen hajlamos minden gyermekszeretete ellenére sem. Hasonló büntetést vont maga után a gyöngybetűk helyett csálén megírt, vagy hiányzó házi feladat is, a rosszul viselkedő gyerkőc pedig a szégyensarokba állíttatott, mintegy pellengérre.
Amikor végre megtanultunk folyékonyan olvasni és írni, egy újfajta kínzás vette kezdetét. Nem volt elég, hogy a többnyire végeérhetetlen és dögunalmas kötelező olvasmányokon átrágtuk magunkat, ezekből még persze olvasónaplót is kellett írni.
Tanáraink meg voltak győződve afelől, hogy ennek elkészülte bizonyítéknak tekinthető arra nézvést, hogy nem húztuk ki magunkat a regények elolvasása alól. A valóságban viszont persze mindig volt egyetlen egy stréber, aki megcsinálta a feladatot, a többiek pedig a plagizálás tudományát tökélyre fejlesztve éppen annyi változtatással másolták le az ő olvasónaplóját, hogy ne lehessen első blikkre észrevenni a turpisságot. Ez voltam én. Mármint a stréber.
Pedig engem sem érdekelt húsz oldalon keresztül, hogy milyen ruhában és miképp özönlöttek Eger vára alá a janicsárok, és nálam is kivágta a biztosítékot, hogy a Duna-mente szintén fájóan hosszú leírása után egy lila (!) szemű nő állt a hajó orrában. Bocs, Jókai.
Sokunk mumusa a tornaóra volt a maga bakugrásával, kötélre mászásával, távolugrásaival és fekvőtámaszaival. Ezekhez képest felüdülés volt, amikor a kidobó során fejbetaláltak a labdával, vagy csak bukfencezni kellett előre-hátra. Az sem segített, ha a tornatanár látványosan nem volt abban a fizikai állapotban, hogy mindezt ő maga is véghez vihesse.
Viszont kifejezetten menőnek éreztem, hogy egyszer-kétszer célbalőhettünk légpuskával, amit ma nyilván nem lehetne, és ez nem is baj. Csak az volt a sértő, hogy amikor valamit el is találtam, azt egy fejcsóválás kíséretében a véletlen művének tulajdonították. Pedig az X-boxon a mai napig nagyon jól célzok, eskü.
Az iskolai versenyek óriási presztízst élveztek a tanári kar szemében, és nagyon lelkiismeretesen foglalkoztak az ígéretes csemetékkel. Csupán a kortársak nem értékelték annyira a résztvevők igyekezetét – a szerencsétlen nördök (persze akkor ezt még nem így hívták) minden egyes trófeával egyre lejjebb csúsztak a képzeletbeli alapsulis ranglétrán.
Ó, azok a szabadsággal telt évek, mikor még az órák közti szünetben sem lehetett leadni a felgyülemlett feszültséget, és ordítva rohangászni a folyosón főben járó bűnnek számított! Inkább az iskolaudvarra tereltettünk, hogy ott rendezett párosokban sétáljunk körbe-körbe a kavicsosra kopott aszfalton. S mivel se mobil, sem internet, szemtől szembe kellett megoldani a bullyingot is.
Na jó, jó, persze nem volt minden szörnyű, költői túlzással éltem a fentiekben. Mégiscsak ember lett faragva belőlem, és ezért hálás vagyok minden múltbéli pedagógusomnak, és a gyermekeim jelenlegi pedagógusainak is. Nélkülük nem működne ez a társadalom, és ők foldozgatják-tapasztgatják naponta ezt a rogyadozó rendszert. Köszönünk mindent!
Az előző epizód:
Backstreettől a Nu metalig, avagy tinikorunk dallamai
