Sorozatos csalódások, avagy milleniálisok a tévé előtt | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Tinikorú tanítványaim az angolóra előtt rendszeresen megtárgyalják, mi volt a kedvenc netflixes sorozatuk legújabb évadjában, mi volt benne „sigma” vagy éppenséggel „cringe”. Nos, ezek némelyike persze nem biztos, hogy igazából nekik való, de hát valljuk be, anno mi is igyekeztünk direkt olyan korhatáros tartalmat megnézni, amit nem kéne. Akkoriban ehhez általában suttyomban jó későig fenn kellett maradni, szóval mindjárt kettős szabályszegést követtünk el, ettől volt igazán jó. Na, de mi volt az, amit délután, vagy főműsoridőben nézhettünk mi, milleniálisok, aminek kivesésézéből másnap a suliban közösségi élményt faraghattunk? Lássuk!
A régebbi sorozatok közül ott volt mindjárt a MacGyver, melynek címszereplője bármilyen nehéz szituációból ki tudta vágni magát egy törött babafésű, vagy épp egy félig megrágott rágógumi (alias zsuvi) segítségével. Vagy a Knight Rider, melynek legfőbb erőssége minden látszat ellenére sem David Hasselhoff dús, göndör mellkasszőrzete volt, hanem természetesen KITT, a beszélő, önvezető csodaautó. Ő mindmáig sokkal menőbb, mint akármelyik modern cucc, amit a (csupasz) mellkasukat döngető techguruk reklámoznak nekünk. Miért? Mert egyrészt ezek azt sem értik, hogy melyik Taylor Swift Rage Against the Machine-számot akarod meghallgatni nem-vezetés közben, másrészt meg egy félig üres német autópályán még csak-csak elboldogulnak, de megnézném, mit kezdenek egy átlagos mumbai utca tuktukos káoszával csúcsidőben. Akiket pedig kevéssé érdekeltek a járgányok, de annál inkább a gömbölyödő izmok és futás közben rengedező másodlagos női nemi jellegek, annak be kellett érnie a Baywatch-csal.
A délutáni slot büszkélkedhetett a Xénával, mely ugyan a világ egyik legbugyutább sorozata volt, ám Lucy Lawless olyan szinten volt menő, hogy valahogy mégis elvitte a hátán. Amúgy is: a sok légevő, nádszálvékony sorozathősnő mellett végre volt egy izmos, belevaló csaj, aki bármikor kész volt egy pörgő-forgó rúgással lezúzni az őt lekicsinylő férfiakat. Mellette még a testvérsorozat Herkulese is harmatgyengének tűnt a szememben, hiába flexelt benne annyit a bicepszével Kevin Sorbo.
A romantikus lelkületű tinik a Dawson és a haverokkal facsarhatták ki a szívüket, melynek főszereplői brazil szappanoperákhoz hasonlóan kerülgették egymást évadokon keresztül, hogy aztán a nagy románc végül igazán sosem teljesülhessen be. Mondjuk mivel ez volt kábé az egyetlen szervező elve a sztorinak, máshogy nem is lehetett volna, máskülönben nagyon hamar véget ért volna az egész melodráma.
Sci-fi rajongók nagy közönségkedvence volt a Csillagkapu, melynek főhősei a világűr legkülönbözőbb pontjaira juthattak el a címben szereplő szerkezeteken átlépve. Nekem a nagy személyes kedvencem viszont nem ez, hanem a Sliders volt, melyben ugyan ugyanezen a bolygón belül, de más-más dimenziókban találták magukat O’Connellék minden egyes epizódban. Egyébként voltak olyan részei, amelyeket mai fejjel is tökjó megnézni, pláne hogy kifejezetten jól működtek a karakterek.
Na, és persze ott volt a kihagyhatatlan Jóbarátok, melynek végtelen évadjait milliók nézték meg tucatszor, és idéznek belőle mind a mai napig poénokat a kifejezéstelen arcot vágó Gen Z-s fiatalok előtt, akik nagy részének ez már kimaradt az életéből. Mondjuk, őszintén szólva, újranézve ezen nem nagyon csodálkoztam, némely vicc meglehetősen rosszul öregedett, de hát van ez így. Ettől függetlenül a Netflixen még mindig nagyon jól teljesít, bebizonyítva a nosztalgia erejét. Erről a vonatról pedig mi sem szállunk még le, ne aggódjatok, legközelebb beszélünk a filmekről is, melyek meghatározták gyermek- és tinikorunkat!
Az előző epizód:
Egy (Y) generációnyi könyvmoly | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
