Backstreettől a Nu metalig, avagy tinikorunk dallamai | Made in 1988 – Gyerekkor akkor és most
Reklám
Legutóbb a zenével fejeztük be, s ha már így esett, most kezdjük is onnan. Merthogy a kilencvenes években serdülőkorba forduló milleniálisok voltak az utolsó generáció, akiknek zenei ízlését a mára sorban megszűnő zenei tévék határozták meg a maguk kínálatával.
Lány- és fiúbandák tömkelege ontotta a negédes slágereket az éterbe akkoriban, és annak a kérdésnek, hogy N’Sync vagy Backstreet Boys, különös éle volt. Minden valamirevaló tinilány vagy Justinba, vagy Nick Carterbe volt halálosan belezúgva, na de kedvenc Spice-a is mindenkinek kellett, hogy legyen.
Az IM és Bravo magazin hihetetlen számban fogyott akkoriban, és nem csak a szülők részéről elhanyagolt szexuális felvilágosítás felvállalása miatt (bár ezeket a rovatokat baromi vicces volt olvasni), hanem azért is, mert mindig naprakész információkat szolgáltattak az eleinte még szende szűz szerepkörében tetszelgő Britney Spearsről és gyenge utánzatairól is. Nem beszélve a dupla oldalas poszterekről, amelyeket az emberlánya azonnal nagy hévvel tépett ki és celluxozott fel a fal maradék üres egy négyzetcentiméterére.
Persze a magyar zeneipar is kitermelte a maga kópiáit ezekből – ott volt a romantikát pazar giccsbe átvivő V-Tech, illetve TNT, a rövid életű, ám annál sikeresebb Shygys, hogy a szenvelgő hangú Krisz Rudit ne is említsük. Kozsóról és a Szomorú szamurájról pedig nagyon szívesen elfeledkeznék, de a demenciától azért még remélhetőleg elválaszt néhány évtized, amelyben még ártatlan szemmel néz majd rám a hajnal.
Engem ezek annyira nem érintettek meg, hogy őszinte legyek, de az akkoriban divatos szappanoperákból szalajtott énekesnőcskéket azért hallgatgattam. Oké, mea culpa, de mentségemre legyen mondva, hogy a kétezres évek elején egy éles váltás állt be a zenehallgatási szokásaimban amúgy is. Hogy miért? Na, hát mert akkor kezdett divatba jönni a nu metal műfaja. A keményebb zenék világába kalauzoló kapudrogom a Crazy Town volt, melynek csapból is folyó Butterfly-a ugyan kifejezetten rádióbarát (legalábbis ha a szövegét nem tekintjük, de hát azt itt errefelé úgyse értette akkoriban senki), ám az azt tartalmazó album azért keményebb riffeket villantott. Nekem mindenesetre bejött a dolog, a többi meg történelem.
A Linkin Park Hybrid Theoryja gyakorlatilag az identitásom részévé vált, alsó hangon naponta kétszer hallgattam végig. Ez meglepő módon még legénykorában rocker édesapámnak is kifejezetten tetszett, az erre következő Slipknottal, Kornnal, System of a Downnal és hasonlókkal viszont a szüleimnek már meggyűlt a baja.
Pláne, hogy papírból voltak a falak, én viszont csak és kizárólag teljes hangerőn voltam hajlandó bömböltetni a hifimet. Ha éppen grunge szólt, akkor lélegeztek csak fel egy kissé. Az ajtómra kiírtam, hogy ha szól a zene, akkor kösz, jól vagyok, ne zavarjanak, akkor jöjjenek csak be, ha csend van, mert akkor valószínűleg meghaltam. Már akkoriban is szerettem bohócot reggelizni, mit mondjak.
Vannak azok a dolgok, melyek évtizedek távlatából sem változnak. Például ma jóval több elektronikus zenét hallgatok, de nehéz pillanataimban még mindig az elektromos gitár az, ami megnyugtat. A kilencvenes évek boybandjei is kimentek egy időre a divatból. De tedd a kezed a szívedre: ha véletlenül elkeveredsz egy karaoke bulira, és még véletlenebbül sikerül jobban be is csiccsentened a kelleténél, mit pötyögsz be véreres szemmel a keresőbe, hogy artikulálatlanul ordíthasd bele a mikrofonba? Naná, hogy azt, hogy Ájvantitdetvej. A haverod pedig, aki „soha nem énekel“, rákontrázza, hogy tellmiváj. Ugyehogyugye. És a csajokon megint haspóló van. Ilyen ez.
Az előző epizód:
Öregedő gamerek, avagy videojátékok a kilencvenes években
