FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Rovatunk mai vendége a Marcelházáról származó, de immár Dunaszerdahelyen élő Polovic Zoli. Zoli kiváló példája annak, hogy nem szükséges több évtizedes szurkolói múlt ahhoz, hogy szeretettel és hűséggel gondoljunk a DAC-ra.
Szia Zoli, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Korábban gyakran találkoztunk a meccsek előtt, tudtam rólad, hogy nem szerdahelyi születésű vagy. Milyen úton kerültél végül Dunaszerdahelyre, illetve a DAC-stadionba?
Marcelházáról származom, onnan költöztem Szerdahelyre a jobb munkalehetőségek miatt. Idecsaltak, hogy itt jobbak a feltételek, hálistennek nem bántam meg. Az első DAC-meccsemre, nagyjából 2014-ben, még egyedül mentem ki – akkor még te voltál a vezérszurkoló –, megtapasztaltam, milyen jó itt a hangulat. Valójában szinte senkit sem ismertem, arra sem emlékszem, melyik meccs volt ez, aztán a szünetben átballagtam a B-középbe. Majd a következő alkalommal Motyó társaságában összefutottam egy közös ismerőssel, így jött az a szokás, hogy a meccsek előtt az akkori Zerda Pubban jöjjünk össze, és onnan induljunk közösen a meccsekre. A Zerda lett mondhatni a törzshelyem. Nagyon megtetszett, megfogott az a varázs, ami akkor a stadionban uralkodott. A focit alapjában is szerettem, jómagam is fociztam Marcelházán húsz évig.
Szurkolóként korábban a magyar válogatottra jártam, meg a Fradira, aztán azok az alkalmak elmaradoztak. Végül is a DAC adta vissza azt a régi világot, a fiatalságomat, és rengeteg új barátot szereztem.
Néha vadidegenekkel szóba állsz és két mondat után már cimborák vagytok, következő alkalommal pedig már keresitek egymás társaságát. Elindult egy folyamat, olyan érzés, amit talán klubszeretetnek hívnak, ragaszkodásnak. Amikor egész héten a családnak élsz, meg persze a munkádnak, és a hétvégén kell egy hely, ahol kitombolhatod magad, ahol jól érzed magad, barátok vesznek körül, és persze nem utolsósorban megéled a magyarságod. Mondtam is a páromnak, hogy sehova nem járok, nem iszom, nem kocsmázom, viszont szükségem van hétvégenként arra a 2-3 órára, ahol kikapcsolódhatok, átváltozhatok, extázisban tombolhatok.
Egyszóval, imádom az egészet, és ez a kötelék kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azóta is tart. Ott voltam a stadionbúcsúztatón, az új Aréna átadásán. Veled is gyakran találkoztam, tiszteltem benned, ahogy tartod a lelket a táborban, bármilyen is az eredmény. Hazai meccsekre valójában mindig kimegyek, néha idegenbe is eljutok, viszont ez annyira nem jellemző. Kompromisszumot kell kötnöd a család és a másik éned között, ha családod van, akiket szeretsz, nem „huligánkodhatsz” minden hétvégén. De itt nem csak a fociról van szó, megtetszett maga a város is, nem csupán a lelátó, magyar emberként tudom, hogy jó helyre kerültem. Ha bemész a hivatalokba, nyugodtan beszélhetsz magyarul, magyar nyelven intézheted az ügyeidet.
Maga a DAC iránti rajongásom tehát akkor kezdődött, amikor ideköltöztünk. Korábban csak az újságokból szereztem tudomást róla, de nem követtem rendszeresen, inkább csak a külföldi focit, a magyar bajnokságot, a Fradit. Hallottam róla, hogy van a DAC, és hogy a szlovák első ligában játszik, viszont korábban nem érdekelt. Ezt így adta a sors, és így volt tökéletes, most már itt a helyem ebben a közegben. Az elején a feleségem is eljárt velem, mostanában már nem, illetve közbejött a covid is. Szinte csak azért oltattam be magam, hogy beengedjenek a stadionba. Takács Krisztián barátommal próbálkoztunk beosonni, persze nem sikerült. Aztán mondom:
– Gyertek, szúrjátok belém az adagom, hadd mehessek végre a DAC-ra!
Végül belém szúrtak hármat is, de nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy megvehessem a jegyem. Azelőtt félrerakattam a Turulban Bogival, manapság az elsők között megyek a DAC Store-ba Szilviához.
Gondolom, néha hazajársz Marcelházára, ott hogy fogadták ezt a rajongásod? Csaltad az ottaniakat Szerdahelyre, meséltél neki arról, hogy milyen nagyszerű hely a DAC-stadion?
Persze, hétvégenként hazajártunk, kimentünk a faluba, összefutottam a régi haverjaimmal és rögtön nekem állítottak:
– Na mi van Zoli, mi van nagy DAC-drukker? – ők is követték a DAC-ot, látták, ami itt van.
A következő mondatuk persze már az volt, hogy „én is akarok menni, én is, én is” – és aztán jöttek is. Egy ideig jártak, aztán alábbhagyott az érdeklődésük. Nyilván a járvány is tehet róla, viszont amikor jöttek, mindegyikük ugyanolyan pozitív véleménnyel volt: jó buli, gyönyörű stadion, a Nélküled éneklése és a Himnusz nagyon megfogta őket. Jöttek a B-középbe, én is stabilan oda járok.
Volt ugyan egy időszakom, amikor a B1-be szólt a bérletem – csaknem egy földimmel, Csóka Robival együtt, aki madari származású, de már itt lakik a környéken. Jött a meccs, mi már bemozdultunk volna, erre mindenki leült körülöttünk. Na mondom, ez így nem lesz jó, aztán megláttam, hogy a B2 szélén a nyolcadik sorban van egy kis üresedés, ott álltatok ti is – akkor már nem te voltál a cápó, hanem az Attila. Átmentem, aztán végleg ottragadtam abban a társaságban. Összeismerkedtem a Zerdában Takács Krisztiánnal, meg Barnussal:
– Szia, helló, iszol egy sört? – mintha húsz éve ismertük volna egymást.
Együtt mentünk a meccsre, ők is ugyanoda, a B2 szektor nyolcadik sorába. Nekik kettőjüknek nagyon sokat köszönhetek, igaz barátok lettünk, és azóta sosem járok egyedül a stadionba.
Voltak időszakok, amikor nem ment jól a játék, mérges voltam, mondtam is a kollégámnak, hogy gondolkodom rajta, kimenjek-e a hétvégén. Aztán szerdán már forrt bennem a láz, mondom, én ki nem hagyom a meccset, a lelkiismeretem nem bírná ki, ha nem vagyok ott. Nem csak akkor tapsolok, amikor minden szép és jó… Ennek ellenére meglepődtem, amikor felkértél erre az interjúra – követem az írásaid, tetszenek a gondolataid. Kérdeztem a kollégámat, hogy mit gondol róla, egyébként őt is Robinak hívják, és hasonló cipőben járunk. Ő szintén úgy költözött ide, és a fia azóta már a DAC-ban focizik… Szóval megtiszteltetésnek érzem, hogy most itt ülünk, a DAC-ról beszélgethetünk, és részese lehetek ilyen formában is ennek a nagy sárga-kék családnak.
Az imént említetted, hogy nem mindig megy a csapatnak, de akkor is szurkolni kell. Nekem az a véleményem, hogy korábban ez a szurkolótábor mintha picit túl lett volna dimenzionálva a csapat valós teljesítményéhez képest. Most viszont hiányzik az a tömeg, vagyis talán a jelenlegi 5-6 ezer drukker a valós szám. Te hogy gondolod?
Vannak jó meccsek, amióta elkezdtem Szerdahelyen meccsre járni, a DAC mindig is egy jó csapat volt. Talán annyit tudnék hozzáfűzni, hogy néha a gondolkodással lehet a gond, a klub koncepciójával. Amikor van egy jó szezonunk, és nem megtartjuk a húzóembereket, hanem eladjuk őket.
Miért nem tudunk egy stabil csapatot összerakni, nem csak egy szezonra, hanem hosszabb távra? Most nem azt mondom, hogy itt van egy Davis több éve – imádja őt mindenki –, de egyedül rá már nem lehet alapozni, megvannak az évei, megvan a tapasztalata ugyan, de már nem fiatal.
Mennyi góllövőt eladtunk, vettünk helyette valakit, lett rajta nyeresége a klubnak, de nem mindig váltotta be az új igazolás, a hozzáfűződő reményeket. Ezt a filozófiát nem értem és ezért nem egyszerű előbbre lépnünk, ezért nem leszünk mi bajnokok. Bár ilyet ne is mondjak, leszünk! Viszont amíg nem tudjuk felvenni a versenyt a Slovannal, és nem csak a Slovannal, hanem az országgal… a DAC egy olyan közösség, melyre mindenütt úgy tekintenek, hogy a magyarok. Még a bírók is sokszor ellenünk fújnak, és ha nem tudjuk megtartani hosszabb távra a tehetségeinket, akkor nehéz lesz bármit is elérnünk.
Vegyük például Schäfert, akit nagyon szerettem, és értem én, hogy jó helyre került, csak… sok olyan játékos van, aki ittmarad több évig is akár, viszont nem alkot kiemelkedőt, aki viszont kiemelkedne, azt rögtön eladjuk. Vagy egyszerűen nem bírjuk megtartani, és nem bírjuk visszaforgatni azt a nyereséget az új igazolásokba. Itt a pénzről is szó van, amihez semmi közöm, de valahogy ezt a játékosok gyakori mozgását, illetve a tényleges csapatépítést kéne megfontolni.
Van egy szuper akadémiánk, és egyáltalán nem látom a fiatalok beépítését. Pár meccsre bedobták a Bögi gyereket, aztán a keretben sincs. Lehet, hogy az edzőn is múlik, nem tudom.
Örülünk, ha Magyarországról érkezik valaki, de nézd meg, milyen pechesek mind: vagy lesérül, vagy nem bír beilleszkedni. Nem mondom, hogy csak magyarok focizzanak, de azért szeretném, ha innen a környékről lennének, csallóközi gyerekek, a Komáromi -, Galántai járásból stb. Ahogy a szurkolótábor is, hiszen a drukkerek csak egy elenyésző százaléka közvetlenül szerdahelyi, ezt mindenki tudja. Szóval akadnak hibák, de remélem, egyszer azért összejön a siker is. Örömmel látom, hogy a szurkolók is visszatérnek a stadionba, messze nem olyan a hangulat, mint régen, de talán már alakul valami. Fiatalok, nem mondom azt, hogy nem hiányzik egy Bugár Ervin a dobok mögül, de ha már így alakult, csinálják a fiatalok…