Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Ozogány „Deges” Gábor
FOTÓK: ARCHÍV (1), SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk e heti epizódjának jelszava: Ne ítélj elsőre! – a marcona tekintet mögött vajszívű DAC-szurkoló lakozik. Vendégünk a felbári származású Ozogány Gábor, alias Deges, korábban számtalan on tour buszsofőrje. Vigyázat, nagyon egyedi tartalom!
Szervusz Gábor, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Megismerkedésük idején még buszsofőr voltál, méghozzá egy közülünk, hiszen amint megérkeztünk az aktuális helyszínre, leparkoltad a járműved, és jöttél közénk szurkolni. Gondolom nem ezek a túrák voltak az első DAC-os sztorik az életedben?
Felbárról származom, Dunaszerdahelyre jártam középiskolába. Elsős vagy másodikos lehettem, amikor abból álltak a hazai DAC-meccsek, hogy hozták a vízágyút és rendőri kísérettel vonultak mögötte a vendégszurkolók. Ez volt az az ominózus 2008-as esztendő, masírozott a rohamosztag, mi pedig azon tanakodtunk, hogy ki kéne menni a stadionba, átélni ezt az egészet. A foci is vonzott, de magyar gyerek vagyok, követtem az eseményeket és tudtam a szurkolóverésről is – szóval becsületbeli ügyként kezeltem. 16-17 évesen többnyire olyan közegben mozogtam, ahol azok a srácok, akikkel koncertekre jártunk, a DAC-meccseket is rendszeresen látogatták, meg a magyar válogatottat. A község képviselőtestülete buszos utazásokat szervezett a magyar válogatottra, majd eljutottam a DAC-stadionba is és ottragadtam a B-középben.
Akkor is jártam, amikor csak öten ültünk a B-középben, már nem volt villany meg víz a stadionban, a csapat pedig lényegében nullán állt. Nem az a nagy dolog, amikor 12 ezren szurkolnak, mert minden oké, mi azokban a nehéz esztendőkben is a DAC-szurkolók maradtunk, amikor semmi sem volt oké!
Jöttünk a bandával Szerdahelyre, meccsek előtt egy kis alapozás, sörözés a Zerdában. Az a közeg ott a Zerdában éppen azt a szubkultúrát képviselte, akiknek fontos a magyarsága és tesznek is érte, nemzeti érzelmű zenét hallgatnak és DAC-meccsekre járnak. Lényegében napjainkban is minden meccsen megéled a magyarságod, magyarul szurkolsz, elénekled a Himnuszt, a Nélküledet. Teltek az évek, 2014-ben Világi úr átvette a klubot, a korábbi tulajdonos idején átéltük a rosszat, Oszi bátyánk által belecseppentünk a jóba. Részemről mindezt végig a B-középben, aztán jött a buszos élet…
Nyilván a fanklub által szervezett buszos túrákon nem a színházba is járó réteg utazik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenki rosszfiú, viszont nekünk is jobban esett, hogy a buszsofőr profin „érti a nyelvünket”.
Ezt a főnököm is tudta, ha a fanklub a SAD-nál rendelt buszt, rögtön mondta:
– A szakállas sofőrt küldjétek, ő nem morog semmin, ha bordel van a buszon, megoldja!
Volt rá példa, Zólyombrézóról jöttünk haza és csak nem akartak megülni a legények hátul. Mondom:
– Vagy rend lesz, vagy mindenki itt marad, aztán jöttök, ahogy tudtok!
Az volt az a túra, amikor betereltek minket a hazai szektorba a 72 személyes busszal. Aki ismeri a Zelpo Arénát, az tudja, hogy kb. 25 fokos emelkedőn kell felmenni, megtérni nincs esélyed, lejönni csak tolatva lehet, ráadásul végig családi házak és blokkok között. „Jó buli volt”, pulzusom háromszázon, egypár ottani sofőr tanulhatta tőlem, hogyan kell magyarul káromkodni. Persze megoldottam, aztán a meccsből is láttam valamit. Ugyanez megismétlődött Zsolnán, ott viszont legalább volt hely megtérni. A legjobb az egészben, hogy kérdezték a rendőrök, mit kerestem a hazai szektornál, de egy sem akarta beismerni, hogy ők hibáztak volna:
– Maguk küldtek arra – az nem létezik, válaszolták minden. Én viszont nem őrültem meg, hogy egy 72 személyes busszal direkt rossz irányba menjek!
Mind közül a legemlékezetesebb a nagyszombati túra volt, az volt az első utam. Mondom:
– Amennyi ember felfér a buszra, annyian jöhetnek. Közben meg hívott a főnök:
– Remélem csak 72 embert viszel!?
– Hát főnök, picivel többet, kb. 120-an vagyunk.
– Jó, ezt meg sem hallottam, következő alkalommal csak annyit vihetsz, amennyi ülőhely van!
Tanulópénz letudva! Útlezárás mindenütt, odaérünk a stadionhoz, nem értették a rendőrök, hogy honnan száll le ennyi ember egy sima buszról? Leparkoltam, bementem a meccsre, de rögtön szóltak, hogy a második félidőt már ne bent nézzem, hanem álljak ki a busszal a vendégszektor elé. Oké, ez mind szép és jó, de hogy jutok el a járműhöz, ami 300-400 méterre áll innen? – utca megnyitva, hazai szurkolók kint, rajtam meg bakancs és magyar póló! Gyalog kell menni – adta ki a rendőrosztag vezetője az utasítást. Na mondom, ha most nem lesz verés, akkor soha! Hál’ Istennek nem lett, probléma nélkül elhagytuk a várost, rendőri kísérettel.
Az is mindig egy külön fejezet, mikor a szurkolók rágják a füled, mikor indulunk, de amúgy izeg-mozog mindenki:
– Üljetek le a helyetekre, dudálok kettőt a rendőröknek és indulunk is – ez még Zólyombrézón volt, merthogy a rendőrség előtte mindig egyeztetett velem, hogy meddig kísérnek, hogy ne is próbáljunk megállni a környéken, mert úgy is lezárják előttünk a letérőket.
Úgy is lett, mindenki leült a buszban, dudáltam kettőt, a rendőrségi autó bekapcsolta a szirénáit előttem és indultunk:
– Látjátok, így kell ezt csinálni, a szervezés az alapja mindennek! – adtam tudtára azoknak, akik nem értették, hogy sikerült ezt így összehozni.
Megálltunk kávézni Hontnémetiben a szokásos benzinkún, emlékszem, ott csináltad a szelfit a sofőrülésben – minden rendben ment hazafelé. Voltak persze olyan túrák is, ahol akadt némi gubanc pl. a töltőállomásokon, de az ezeket általában csak egy-két problémás egyén okozta, akiket igyekeztünk kiszűrni az utazni vágyó szurkolói csoportokból. Az sem volt mindegy, hogy adom le a buszt, és ezt a szurkolók tudtára is adtam. Mikor éjjel fél 1-kor három kiló tökmaghéjat kell összeseperned a hátsó sorokban:
– Gondoljátok meg, mit csináltok, milyen bordelt hagytok magatok után, mert ha órákig kell takarítanom a buszt legközelebb meggondolom, elvigyelek-e benneteket. És ha én nem vállalom, akkor senki sem fogja!
A szurkolók megtanulták, hogy az ilyen utazásoknak is van egyfajta kultúrája, lehet a buszban bulizni, énekelni, de van egy határ, amit nem lépünk át. 2016/17-ben lényegében minden második hétvégén utaztunk, aztán 2017 novemberében lett volna egy rózsahegyi kiszállás, ahová már nem tudtam elmenni. Előző nap balesetet szenvedtem, a kollégám ugrott be helyettem, majd véget is értek a buszos túrák…
Gyülekeztünk a Szent István téren, akkor hallottam, hogy nem te leszel a sofőr, mert előző nap karamboloztál… Mi történt valójában, illetve, hogy folytatódott a szurkolói életed?
Karamboloztunk, de nem én vezettem az autót. A következő négy évben volt egy csomó operációm, de a kezem sosem jött rendbe teljesen. A szerdahelyi kórházról inkább hadd ne nyilatkozzak, végül Pozsonyban sikerült találnom egy orvost, aki elvállalt. Lényeg a lényeg, autóbuszt soha többé nem vezethettem, az egészségügyi állapotom miatt el is vették rá a jogosítványom. Maradt csak személygépkocsira, meg a teherautóra, meg persze maradt a DAC! Tegyem hozzá, annak ellenére, hogy már nem vagyok a SAD-nál, a főnökömmel azóta is nagyon jó viszonyban vagyunk, rendszeresen találkozunk.
Szóval maradt a DAC, de már csak a C tribünről, magyarán mondva, mint a nyugdíjasok, ülve végignézem, végigszurkolom a meccset. Nem hajtom agyon magam – másokat sem – kis szotyi, kis sör. Az a baj, hogy már a focisták se hajtsák túl magunkat, aki pedig kicsit jobban játszik, azt eladjuk.
Ha tehetem, minden meccsen ott vagyok, a covid alatt viszont nem oldottam – sorsolták ki mehet, ki nem mehet, oltás kellett. Járunk a faluból páran, egyik be volt oltva, másik nem, aztán inkább otthon maradt mindenki. Úgy voltunk vele, hogy vagy minden megyünk, vagy egyikünk sem. Kinti meccseket is otthon jó társaságban, kivetítő előtt nézzük a törzshelyünken. Aztán ha feljönnek a jó idők, nálam néha a horgászat győz. Imádok horgászni is, csak sajnos nem mindig hagyják!
Egy viszont biztos, nem olyan szurkolónak tartom magam, aki egyik héten isteníti a csapatot, következő alkalommal pedig, ha ne adj’ Isten kikapunk, ócsárol mindenkit.
Vannak ilyenek sajnos, sosem értettem őket. Három győzelem után minden oké, aztán kapunk egypár gólt és „adjátok el magatokat, szálljatok fel a repülőre, menjetek haza stb.” – ez nem így működik. Ha neked mindig minden úgy menne az életben, ahogy szeretnéd, akkor valószínűleg a Seychelle-szigeteken ülnél a pálmafák alatt, és nem kellene dolgoznod. A DAC a mi csapatunk, ugyanígy kijárok a Felbár mérkőzéseire is, sőt idegenbe szintén eljárunk. Ezek szívügyek!
Szívügyek, sárga-kék szívügyek. Köszönöm szépen a beszélgetést Gábor, nosztalgikus hangulatban hallgattam az egykori idegenbeli túrák kalandjait. Hajrá, DAC!