FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem titok, hogy DAC-nak vannak szlovák nemzetiségű szimpatizánsai is: „Nem az számít, milyen nyelven beszélsz, hanem hogy milyen címer van a mezeden és kinek szurkolsz!” – vendégünk a nagybiccsei származású Viktor Hvorecký. (Megjegyzés: Ismét egy tartalmas beszélgetést olvashatnak rovatunk aktuális epizódjában, melyet szlovák nyelvből fordítottam, megtartva beszélgetésünk autentikusságát – a szerkesztő.)
Egy közös ismerősünk által szereztem tudomást Önről, a DAC-nak szurkol, annak ellenére, hogy nem a környékünkön született. Idézném Tibort, aki szintén szerepelt már sorozatunkban: ...képzeld, eljár velünk mindenfelé, még Zsolnára is, ahol ő a DAC-nak szurkol, a húga pedig a Zsolnának. Szóval, hogy is van ez?
Nagybiccséről származom, a kétezres évek elején a munkám által kerültem Dunaszerdahelyre. A focit mint sportot mindig figyelemmel kísértem – azt is tudtam, hogy van a DAC és első ligát játszik – viszont azelőtt nem volt kedvenc csapatom. Megfordultam pár alkalommal a zsolnai stadionban, Zsolnán lakik ugyanis a húgom. Az volt a nagy sztori, amikor DAC-szurkolóként tértem vissza, én sárga-kékben, a húgom meg zsolnai színekben! A DAC-stadionba Kristína lányom által jutottam el, tulajdonképpen a kísérőjeként. 12 éves volt, nagyon szeretett volna focira menni, és féltettem őt egyedül abban a nagy tömegben. Ezt követte a stadion átépítése, nekem pedig egyre jobban megtetszett a közeg.
Olyan természetesnek éreztem az egészet, nem okozott sosem gondot, hogy nem tudok magyarul. Ha valaki megszólított, elnézést kértem, hogy nem értem őt, s az illető azonnal átváltott a szlovák nyelvre:
– Nem az számít, milyen nyelven beszélsz, hanem hogy milyen címer van a mezeden és kinek szurkolsz! Hát én a DAC-nak szurkolok, végtére is a csapat szintén sok nemzetiségből tevődik össze, viszont a mez és a címer mindegyik játékoson azonos.
Mivel nem tudok magyarul, így a rigmusok szövegét sem ismerem, de már a Nélküledet is el tudom dúdolni, és van két kezem, amivel a többiekkel együtt tapsolok. Idegenbe szintén eljárunk, nem azt mondom, hogy Nagymihályra is, mert az elég messze van, csak ide a környékre. Zsolna egy speciális hely, ha győzünk, a húgom gratulál, ha a Zsolna nyer, én gratulálok neki. Ez ilyen dolog, a foci csak egy sportág a sok közül, a pályán és lelátón is maradjunk mindig sportszerűek.
Meg tudná fogalmazni pár mondatban, mit jelent Önnek a DAC, mi az, amit a klubnak, a csapatnak köszönhet?
Hogy mit jelent nekem a DAC? Megmondom őszintén, gyakran még hétköznap is elnézek a stadion környékére. Az egész közeg számomra olyan hely, ahová az ember az elemeit jár feltölteni, energiát sugároz. A meccsek alkalmával pedig – ha mondhatom az én koromban – megfiatalodok. És persze az állandó barátok, akikkel ott találkozok, idegenbe is együtt járunk – büszkeség, hogy ugyanazt a mezt viseljük, ugyanannak a klubnak szurkolunk.
A DAC-stadion nagyon családias hely, otthon érzem magam benne – nyilván nem a legnagyobb stadion a világon, nekem mégis a legnagyobb, a legszebb.
Ott mintha mindannyian egy nagy család lennénk, a foci pedig passzol ehhez a közeghez, akkor is, ha jó focit látunk, de akkor is, ha kevésbé megy a csapatnak. Nem nyerhetsz minden meccsen, nincs a világon olyan csapat, amelyik erre képes lenne. Vannak jobb és kevésbé sikeres napok, a játékvezetők pedig egy külön fejezet.
Kár a szóért, elveszik a játék varázsát, aztán csak idegesek a játékosok meg a szurkolók is. Sajnálom a játékosainkat, azért gyakorolnak az edzésen, hogy a meccseken a legjobb formájukat mutassák, aztán jön egy fazon síppal a szájában, és az egész effektus elveszik.
Már a régi DAC-stadionba is rendszeresen kijártam. Az átépítés alatt elég komplikált volt a helyzet, néha nem jutott mindenkinek hely a lelátón. Felépült az új Aréna, egyre nagyobb kaliberű játékosokat igazoltunk, az infrastruktúra kiváló, fantasztikus körülmények között játszhat a csapat. Öröm lett meccsre járni, azóta tartjuk a színvonalat, ott vagyunk mindig a dobogón, és bízom benne, hogy egyszer a legfelső fokig is eljutunk. Nehéz lesz utolérni a Slovant, de talán nem lehetetlen. Kérdés, hogy egyesek mennyire szeretnének keresztbe tenni nekünk, érezhetően nincs ínyükre a magyar közeg sem. Irigykednek ránk, mert a DAC-stadionban van a legtöbb szurkoló, csak azzal nem foglalkoznak, hogy azért is járnak Dunaszerdahelyen ilyen szép számban, mert biztonságosak a körülmények. Nyugodt szívvel kimehetnek a családok gyerekekkel is, azt tapasztaltam, hogy ehhez nincsenek meg mindenhol a feltételek.
Gondolom, ennyi év alatt már akadnak bőven szép emlékek, melyek a DAC-hoz köthetőek? Élmények…
Amikor Puhón játszottunk a Szlovák Kupában például: A fiamnál voltunk aznap látogatóban Vágbesztercén – onnan csak egy ugrás Puhó – számoltunk vele, hogy megyünk meccsre, így DAC-mezben érkeztünk. A mérkőzés után vártuk a fiamat a stadion előtt, és belebotlottunk egy elég agresszív hazai csoportba. Ekkor megállt mellettünk egy galántai jelzésű fekete autó – meccsekről már ismertem azt az elég jó kiállású úriember – magyarul szólt hozzánk, a lányom fordított:
– Nincs szükségük segítségre? – össze kell tartanunk, segítenünk kell egymásnak!
Elmagyaráztam neki, mi a helyzet, hogy a fiamat várjuk. Képzelje el, ez az úriember addig ott maradt velünk, amíg meg nem érkezett a fiam, ott várt 10-15 percet. Ez a történet is azt erősíti, hogy a DAC szurkolói közössége egy nagy család: észreveszik, ha ott áll valaki az út szélén a csapat mezében és rögtön a segítségére sietnek az illetőnek, nehogy baja essen. Ebből is kiviláglik, mennyire nem igazak azok a buta megjegyzések, melyeket a DAC-szurkolókról hallok innen-onnan.
Hogy őszinte legyek – és megvan hozzá a korom, hogy az legyek –, néha saját magamon is meglepődők, mennyire magával ragadott ez a DAC-os szenvedély. Nem hiszem, hogy valahol másutt egy másik klubot is ennyire a szívembe tudnék zárni.
Meglehet, el is felejti az ember azokat az apró részletek, melyeket átél a mérkőzések alkalmával, vagy az utazások során, mert minden olyan természetes. Megszokott társasággal utazunk, 3-4 autóval, kb. húszan innen Galántáról. Mindig akadnak köztünk új arcok is, de nem foglalkozunk azzal, hogy ki kicsoda, vagy hogy honnét érkezett, egyedül a szurkolás és a csapat előmenetele az, ami fontos mindannyiunknak.
Eszembe jutott a sárga kalapom története: a testvéremnél voltam Morvaországban, talán vásár volt, vagy valami ilyesmi. Megláttam az egyik árusnál ezt a gyönyörű sárga kalapot, és rögtön eszembe jutott, mennyire illene a DAC-mezemhez. Persze meg is vettem, aztán mondom magamban, egy kék szalag még hiányzik róla, hogy teljes legyen az örömöm. Ismertem a Turul bárból a tulajdonos asszonyt – van virágüzlete is –, megálltam nála megkérdezni, volna-e olyan kék szalagja, ami passzol a kalaphoz. Keresgélt, keresgélt, aztán csak talált nekem valamit – abban járok focira, ha már DAC-szurkoló vagyok, akkor legyek DAC-szurkoló. Féltem, nehogy valaki lelopja a fejemről, mert ez a kedves történet fűződik hozzá, amit elmeséltem.
A következő ilyen történet egy felfújható kupáról szól, talán még Rossi vagy Hyballa idejéből. Pontosan olyan, mint a BL-győzelemért járó serleg, oldalt két füllel. Európa-kupát játszottunk, találtam egy helyet, ahol ilyesmi kellékeket árusítanak, és megvettem – rajta volt a képeken is. A lányom meg a barátnője először szégyellték megfogni, végül úgy vonultunk a csapat busza előtt a Bonbontól a stadionig, hogy kezükben tartják ezt a kupát. Így élem a mindennapjaim, csak egészség legyen, az a legfontosabb, a DAC pedig serkentőleg hat rám ebben.
Immár hosszú évek óta bérletesek vagyunk a B1-es szektor felső sorában. Nem tudom ülve nézni a focit, ott fent pedig senkit sem zavarok, ha állok. Kinti meccsekre szintén eljárunk, ha vállalható a táv anyagilag is. Most, hogy feljutott a ligába a Szakolca meg a Besztercebánya, már előre örülök az új helyszíneknek.
Az Európa-kupáknak külön varázsa van, nyilván utazna az ember szerte Európában is, de azt a nyugdíjkeret nem nagyon adja ki, pedig biztosan nagy élmény lehet.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert Zsolnán lakik a húgom, amikor a környéken játszik a DAC, meccsek után ott alszunk náluk. Nagyjából ennyi lenne a történetem, egyébként ha már ilyen jól elbeszélgettünk, tegeződhetnénk is!? Szervusz, Viktor vagyok…
Megtisztelsz Viktor, köszönöm, hogy személyesen is megismerhettelek! Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…