Az interjú megjelent a Klikk Out 2012/10. számában. Fotók: Šenkár Márió
2012 szeptemberében, tíz évvel ezelőtt mutatták be Dunaszerdahely mintegy 220 oldalas monográfiáját, amely egy átfogó képet kívánt adni a város történetéről, megdöntve néhány korábbi tévhitet, kiegészítve számos korábbi félinformációt. Ennek kapcsán beszélgettünk Nagy Attila helytörténet-kutatóval, a könyv egyik szerzőjével, Az én városom Dunaszerdahely Facebook-oldal és az ehhez kapcsolódó weboldal működtetőjével. A tízéves évforduló kapcsán úgy gondoltuk, online is leközöljük az akkoriban még csak nyomtatásban megjelent beszélgetést.
Előfordulhat, hogy az interjú tartalmaz olyan részleteket, melyek már nem aktuálisak, de a beszélgetés hangulatának megőrzése céljából nem változtattunk rajta.
Valójában miért volt szükség a Dunaszerdahely monográfiára? Mi az, amiben hiánypótló?
Ahogyan belenézünk, már látjuk is a választ. A Szerdahelyről megjelent eddigi könyvekkel egyrészt elég nagy gond volt, hogy rengeteg szakmai, ténybeli hibát toltak maguk előtt, másrészt nem mutatták meg a város tényleges, hiteles arcát, történelmét. Ez az új kiadvány azonban már levéltári forrásokon, komoly kutatómunkán alapul, és próbál hiteles és átfogó képet nyújtani a város múltjáról. Kezdve a magyarság megjelenésétől, a honfoglalástól egészen a közelmúltig.
Született már korábban ilyen átfogó könyv Dunaszerdahelyről?
Ahogyan említettem, teljes várostörténet nem. Voltak próbálkozások, megjelentek színes, képekkel tarkított kötetek a városról, amelyek szinte minimális szöveget hordoztak. Idén áprilisban aztán a Szent György-napokra jelent meg például a Szerdahely szíve című kiadványom, ami kifejezetten a helyi katolikus egyházközség és temploma életét mutatja be.
A Dunaszerdahely c. kötet azonban próbál a város múltjából minél többet felölelni, sőt kicsit több is lenni, mint egy monográfia, éppen ezért is lett nagyméretű, albumszerű. Olyan kiadvány, amit az ember szívesen fog a kezébe, hiszen tele van érdekes, még soha nem közölt felvételekkel is, amiket mindenki szeret végignézegetni. Ezeket is a lehető legjobb minőségben próbáltuk kihozni.
Kanyarodjunk vissza egy picit, mi is történt a kiadvány ötletétől addig, hogy a szerzők leültek megbeszélni annak részleteit…
Lényegében a kiadvány korai története visszanyúlik egészen az 1970-es évekig, akkor készült a város jelenlegi címere. Emellett a Püspöki Nagy Péter által készített „címerkiadvány” kis várostörténeti összefoglaló is volt egyben. Ezután mind a 80-as, mind a 90-es években egyre inkább érződött a hiánya annak, hogy a városnak nincs kézzel fogható történelmi háttere, azaz várostörténeti kiadványa, amely a legkorábbi időkig visszanyúlva bemutatná Dunaszerdahely tényleges történelmét. Néhány esztendővel ezelőtt létrejött ezért a Dunaszerdahely Város Monográfia Szerkesztőbizottsága, Molnár János elnökletével, Marczell Béla, azóta már elhunyt neves néprajzkutatónk, illetve Mag Gyula, A. Szabó László, Bevilagua Olga s jómagam tagságával. A szerkesztőbizottság a Csallóközi Múzeumban ülésezve próbálta összehangolni e kiadvány megjelenését, hogy kit lehetne szerzőként megszólítani. Ekkor került a képbe a két főszerző, dr. Novák Veronika, az Állami Levéltár vágsellyei fióklevéltárának igazgatója, aki több monográfiát írt már, illetve Simon Attila tankönyvszerző történész, a Selye Egyetem docense. Ezután kapcsolódtak be a többiek is, úgymint Nagy Iván etnológus, aki a könyv első fejezeteit írta, a honfoglalás korától az első írásos említésig, Vajda Barnabás történész, aki a kommunista korszak jó ismerője, s jómagam pedig az egyház-, az oktatás- és kultúrtörténet, illetve a sport és az emlékműveink történetének egyes részeit próbáltam átfogni. Novák Veronika a város nevének írásos megjelenésétől, 1256-tól mutatja be annak történetet egészen az első világháborúig, Simon Attila pedig az 1918–45 közötti részt öleli fel.
A terjedelem milyen arányban oszlik meg a szerzők között?
Ha százalékokban akarnánk ezt megfogalmazni, akkor a kötet 31%-át írta Novák Veronika, 30%-át százalékát én, majd Simon Attila jön 21%-kal, végül Nagy Iván 10%, és Vajda Barnabás 8%-kal.
Vannak olyan részei Szerdahely történetének, ami teljesen sötét, vagy ahonnan nagyon nehéz anyagokat előhalászni?
Több ilyen is van. Elsősorban azon régi korszakot tekinthetjük ennek, ahonnan nincs, vagy nagyon kevés az írott forrás. Aztán Novák Veronika a könyv bemutatóján említette például a sikabonyi boszorkányok perét is, ez is érdekes kutatási terület lehet. Persze számos további „sötét ügy” van, például nem tudni, hová tűnt a város 1800-as évek előtti iratanyaga, kiváltságlevelei, okleveles iratai, amelyek a város történetét a leginkább tudnák reprezentálni. Emellett is akad még számos titok a város történetében…
Említs még néhány ilyen titokzatos momentumot!
Akad bőven, például találtak titokzatos módon eltemetett, sőt befalazott holttesteket is – ez utóbbit konkrétan Nemesszegben –, akik nem tudni hogyan, miképp hunytak el… Aztán kevesen ismerik a Sárga kastély kísértethistóriáját, vagy az alagútrendszer történetét, amely állítólag a város alatt húzódott. Van néhány olyan tévhit is, amelyet végre remélhetőleg ez az új kiadványunk már felülír.
Például azelőtt úgy tudtuk, a Sárga kastélyt Kondé Miklós építette, ám kiderült, nem így van. Bár a Kondé család később megszerezte, de magát a kastélyt Padányi Biró Márton veszprémi püspök építette, mégpedig a szeretett unokaöccsének, aki itt is lakott.
Kihúzta őt elszegényedett kisnemesi sorsából és nagy vagyont adott neki. Erről a Biró Istvánról alig tudunk valamit, noha meghatározó személyisége lehetett az akkori Pókateleknek.
Egyébként mi az, ami ezeket a tévhiteket kialakítja, miért ír valaki hibás dolgokat?
Minden a források hiányára, vagy inkább azok figyelmen kívül hagyására vezethető vissza. Sok szerző nem néz utána a hiteles, megbízható levéltári anyagoknak, s főleg az előzőleg megjelent, ám már eleve hamis tényeket bújtató kiadványokat dolgozza át, alkalmazza elképzelése szerint.
Egy ilyen jellemzően hibás tény például a katolikus templom Nagyboldogasszony elnevezése. Pedig helyesen megmaradt a Szent György-elnevezés, ugyanis nem történt újraszentelés, ráadásul az átépítése és barokkizálása is jóval korábban történt, mint eddig írták.
Ezek az elképzelt, mondjuk ki, hamis információk abból eredtek, hogy nem használták az eredeti forrásokat, így például a vizitációkat. Hibásan is írták ezért például konkrétan ezt is a 70-es évektől kezdve szinte minden kiadványban.
Egyénileg értelmezett történelem. Szerzőként mi az, amit okvetlen ki kell zárni, illetve amihez ragaszkodni kell, hogy ilyen dolgokat elkerülj?
A legfontosabb mindig a forrás. Ha hitelesen nem lehet alátámasztani egy dolgot legalább két forrásból, akkor azzal jó mindig csínján bánni.
A fogalmazáskor is óvatosnak kell lennünk, ne legyen érthetetlen az, amit írunk. A hibás „tények” előbb-utóbb úgyis kiderülnek, ám a kár mégis jelentős marad, hiszen nehéz kitörölni vagy felülírni több évtizedes, berögzült tévhiteket. Ráadásul eléggé kellemetlen is lehet ez az előző szerzőnek.
Léteznek még olyan tévhitek, amit igazolni még nem sikerült, de a gyanú fennáll?
Bizonyára vannak ilyenek, ezek inkább a mikrotörténelem, vagy családi históriák szeletei lesznek, ám nem zárható ki, hogy olyan újabb oklevelek, hiteles források kerülnek elő, amelyek felülírnak majd ma már bizonyosnak hitt dolgokat.
Eszerint elképzelhetőnek tartod, hogy még előkerül olyan dokumentum, ami megdönt bizonyos Dunaszerdahelyről közölt információkat?
Biztos vagyok benne, hogy igen, mégpedig azért, mert még nincs feldolgozva a város történetének minden szelete. S ahogyan említettem, még valahol rejtőzik a város korai történetének iratanyaga. A mostani várostörténeti kiadvány nagy előnye az, hogy hatalmas mennyiségű és hiteles levéltári forráson alapuló információt tartalmaz. Ezek között pedig több olyan adat, tény van, amit soha nem kutatott és tárt fel eleddig még senki. Így került elő például Szerdahely első bizonyosan ismert pecsétje: már lezárult a tördelés is, amikor Novák Veronika hívott, hogy talált egy valószínűsíthetően szerdahelyi pecséttöredéket, amely még épp belekerült így a kötetbe.
Mit kell tudni a kiadvány képanyagáról? Korban melyik az igazoltan legrégebbi fotó?
A képanyag az eddigi legbőségesebb, amely valaha Dunaszerdahelyről megjelent, hiszen ismeretlen okiratok, kiváltságlevelek stb. is szerepelnek köztük, nem beszélve ugye a fotókról. A legrégebbi – tegyük itt hozzá: ismert – fotó a városról az 1800-as évek végén készült, jó néhány ilyet is tartalmaz a kötetünk. Én azonban úgy vélem, vannak még ettől korábbi felvételek is. Amit tudni kell a szerdahelyi fotók és képeslapok történetéről, az az, hogy az 1800-as évek közepétől kezdtek el már itt is fotózni. A képeslapokon az 1890-es évektől jelennek meg a Szerdahelyt ábrázolók. Én azonban, ahogyan említettem, biztos vagyok benne, hogy léteznek olyan családi felvételek, talán már az 1850–60-as évektől datálva, amelyek bizonyára teljesen más és vélhetően rendkívül izgalmas szemszögből mutatják be a várost, vagy az itt lakók életét.
A kötet megjelenése előtt már létezett Az én városom, Dunaszerdahely Facebook-oldal, illetve weboldal is. Mennyiben kötődnek egymáshoz?
Mikor elindult ez a helytörténeti kutatás, megteremtődött arra is az igény, hogy az internet segítségével olyanok figyelmét is fel lehessen hívni erre a munkára, akik egykor Szerdahelyen éltek, innen származtak el. Először a Facebookon indítottam el Az én városom, Dunaszerdahely címmel egy helytörténettel foglalkozó oldalt, ahol a várostörténet iránt érdeklődők sok érdekességet meg tudnak nézni. Ez egy kifejezetten reprezentatív oldal, amely abból ad ízelítőt, hogy mennyi érdekesség is van a város múltjában.
Hiszen ez a legfontosabb a könyvben és az interneten is, hogy az embereknek, s főképp a fiataloknak megmutassuk, van múltja Szerdahelynek, van gyökere az szerdahelyi identitásnak.
Számomra is meglepetés volt, hogy a Facebookon a 16-35 éves korosztály volt a leginkább érzékeny a helytörténetre, amit pozitív, előre mutató dolognak tartok. A www.dunaszerdahely.com helytörténeti portál célja pedig ugyancsak kitárni ezt a szép kapuját a múltnak: érdekes cikkekkel, többszáz képpel, régi újságok online elérhetővé tételével. A weboldal kifejezetten próbálja támogatni, próbál interaktív „háttere” lenni a további kutatásnak. Ugyanis továbbra is folyik a munka, továbbra is várjuk ebben a segítséget.
Tehát nő az érdeklődés a fiatalabb generáció körében is a helytörténet iránt. Ez még miben nyilvánul meg?
Egyrészt az érdeklődésükön, másrészt a pozitív hozzáállásukon. Látni, hogy a fiatalok nagyon is érdeklődnek, keresnek, ezért is szükséges jó és hasznos „dolgokat” átadnunk számukra, megmutatva történelmünk, magyarságunk szerdahelyi szeletét, amely ösztönző hatással lehet rájuk. Egyszerűen fogalmazva azt, hogy itt is van mire büszkének lenni, hogy itt is született számos híres és sikeres ember. Vagyis biztos identitást, tápláló gyökereket kell adnunk.
Mi az, ami miatt okvetlen ajánlanád fiataloknak, illetve az időseknek a könyvet, illetve a weboldalt?
Erre sablonszerűen azt mondanám, hogy ismerni kell a múltat is ahhoz, hogy a jövőt jól és helyesen lehessen építeni. Valójában azért is fontos mind a kötet, mind a honlap, hogy minél többet megtudjunk arról a városról, amelyben mindennapjainkat megéljük, s amely ezáltal még inkább otthonunkká válik. Bár én tokaji származású vagyok, ma már inkább szerdahelyinek érzem magam – a szerdahelyi identitás millió szövevénye is belém ivódott.
A mai világ legfontosabb kérdése, hogy ki is vagyok én, és miért vagyok ebben a világban. Ezekre pedig válaszolni kell, hiszen a ma olyannyira jellemző majmolása a mondvacsinált sztároknak ezekre az életünket vezérlő kérdésekre nem adja meg a választ.
Mert a válasz sokszor azokban a részletekben és azokban a közvetlen környezetünkben élő igaz ideálokban, hősökben rejlik, akikre nem figyelünk: az „egyszerű” édesanyákban, édesapákban, tanítókban, akik ma is, úgy, mint több száz éve, felneveltek itt, Szerdahelyen is országos méltóságokba jutó Kondékat, Csaplár Benedekeket, Marczell Mihályokat vagy Vámbéry Árminokat…