Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Magyar Szimona (Vojtík Szimi)
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mai riportalanyunk a Fortuna Ligás csapatok első és mindeddig egyetlen hivatalos női fotóriportere. Ha azt mondom Magyar Szimona, talán így kevesen ismerik, de a Vojtík Szimi névre még a slovanisták is felkapnák a fejüket. Milyen volt régen DAC-szurkolónak lenni és milyen napjainkban? Avagy van-e élet a DAC után? – ezekről a dolgokról is beszélgettünk.
Ott kezdeném, hogy úgy emlékszem, te voltál abban az ominózus, fehér pólókból kirakott „GAME OVER” feliratban az „O” betű…
Bizony, ki is tiltottak minket miatta a stadionból. Kiretusálták a képet, de mivel egyetlen nőként álltam ott a srácok között, nem volt nehéz felismerni engem. Mindig is külön álltunk a B-középtől, az FH-val, meg Lacáékkal a WA-val és a somorjai brigáddal – velük szurkoltam minden meccsen lent a keleti lelátó álló részén. Persze az én DAC-os történetem nem itt indult, hanem egy kicsit korábban. Édesapám elhordott magával a stadionba, és a Kašpar Peťóval – aki egyébként a másod unokatestvérem – együtt fociztunk a DAC-meccsek alatt a salakpályán. Akkor még inkább az a része érdekelt, hogy friss levegőn lehetünk és játszhatunk, focizhatunk.
Aztán sokáig nem jártam, jött a tinikor, majd talán 15-16 éves lehettem, amikor apu megint kicsalt magával, anyut is kérdezte, engem is:
– Nincs kedved DAC meccsre jönni velem?
– Dehogy megyek – mondtam –, majd a következő pillanatban már készülődtem: na jó, legyen!
Ekkor kezdődött az igazi szurkolói lét, megtetszett a lelátói közeg.
Szerdahelyi vagyok, apu bár komáromi származású, már legénykorában nagy DAC-drukker volt. Most is az, valójában neki köszönhetem, hogy én is DAC-drukker lettem – próbálkozott a bátyámnál is, de nem járt sikerrel.
Nem is a foci miatt, főként az a szurkolói szubkultúra, amit mi is képviseltünk. A mai napig inkább ezt figyelem, igaz, a mai modern világban már eléggé el van nyomva ez az ilyen-olyan irányvonal. Nyilván te is tudod, miről beszélek: van a foci és van a szurkolói életforma, ami akkor is jelen van, ha teszem azt a foci olyan, amilyen.
Valahol ki kell engedni a gőzt a férfiaknak, de a nőknek is egyaránt, megfigyeltem, hogy egyre több a nő a szurkolói csoportokban. Kimozdulsz a hétköznapokból, kikiabálod magad és lenyugszol. Szidhatsz kutyát, macskát, senki nem szól meg érte… Jó az Antal-éra alatt bántottak eleget. Kinyilváníthattad a véleményed mindenről, politikáról, az olimpikonok sikereiről, csak éppen az akkori vezetőséget nem szidhattad. Ekkor törték szét az első fényképezőgépemet is…
Na igen, sokan úgy ismernek téged, mint a DAC fotósát – még a slovanisták is…
[nevetés]
…de ezek szerint te már a lelátóról is fotóztál?
Én voltam az egyetlen, akinek ezt engedték a srácok, persze inkább csak saját célokra, nem a nagy nyilvánosságnak. Megörökíteni a szurkolást, a látványelemeket… Ez a bizalom a mai napig megmaradt köztünk, ha teszem azt, öt év után találkozok valakivel abból a társaságból, rögtön megtaláljuk a közös hangot. Anno ezek a barátságok nemcsak a focimeccs idejére szóltak, volt köztünk egy kapocs, valahogy ezt hiányolom a mai szurkolói közegből. Vagyis nem látom ugyanazt, ami akkor volt…
Ott hagytam abba az imént, hogy kitiltottak minket, de mi később bepróbálkoztunk az akkori vezetőségnél – én időközben a Csallóköz hetilap fotósa lettem. Nem engedtek be, pedig a folyóirat még akkreditált is a meccsekre. Volt egy ominózus mondatom az egyik hölgyhöz a vezetőségből, sokan ismerték őt, tudta mindenki, hogy érzékeny pontot találtam el nála:
– Tudod mit, költsd azt a pénzt gyógyszerekre… – elég vicces jelenet volt.
Mindeközben szerkesztettük Nagy Krisztiánnal, Iván Petivel, Poór Tibivel, Lelkes Ernővel a régi weboldalt – a klub szurkolói weboldalát, ahol volt az a kultikus szurkolói fórum is. Krisztiánnak hatalmas archívuma volt, vagyis van, a mai napig él az fcdac1904.com felülete. Valójában az egész weboldal ki volt tiltva, mert mi azért ott hangot adtunk a nemtetszésünknek. Aztán jött a változás, 2014 márciusában Világi Oszkár átvette a klubot. DAC–Nyitra, szakadó esőben, az volt az első meccs, melyen ismét fotóztam, immár nem a lelátóról, hanem a pálya széléről. Van egy képem, ahol tocsogok a vízben, emlékezetes nap volt számomra, sajnos abból a szempontból is, mert akkor törtem el a farcsontomat: mentem le a játékoskijáróban és elcsúsztam. Ennek már lassan tíz éve, te atyaég…
Akkor még a Csallóköznek fényképeztem, de rebesgették, hogy lesz új weboldala a DAC-nak, és talán számolnak velem mint fotóssal. Nagyszombat ellen végül bent maradtunk a ligában, megvolt a nagy ünnepély, utána pedig szóltak, hogy a következő szezontól csinálhatjuk a DAC netes felületét, Krisztián a szerkesztést, Peti a videókat én meg a fotózást.
Egyszeriben mindent én fotóztam, kinti meccseket is, ami nem volt idegen számomra, hisz’ apuval is sokat utaztam korábban idegenbeli mérkőzésekre. És igen, a rá következő szezonban „megismertek” a slovanisták is. Csúfoltak, gúnyoltak, Lelkes Ernő mindig mondta, hogy próbáljak meg profi maradni, de nem mindig ment. Nem bírtam ki, hogy gólnál ne ugorjak fel, ne ordítsam a szurkolóinkkal együtt, hogy: góóól!
Most mondjam azt, hogy felnőttfejjel, vagyis inkább anyukaként egy kicsit más lenne a hozzáállásom, de akkor görögtüzeztél, tüntettél a vezetőség ellen a stadion előtt, azok meg ránk hívtak a rohamosztagot… Ezt csak az érti, aki benne volt. Sokan mondják, hogy miért kell ilyet csinálni, mire jó a piró? – mert kell, ezek a dolgok hozzá tartoznak a lelátóhoz. Szerintem…
Az a világ tényleg más volt, aki ismer, az tudja, hogy mindig is szívügyem volt a DAC ificsapata. Míg más klubnak jó Domonkos Kristóf, nekünk nem kellett. Persze már úgy vagyok vele, hogy elengedem a fülem mellett, de például a Sandal Dominik-féle ifi megnyerte a 2. ligát abban az időben, és nézd meg hányan maradtak belőlük itt?
Toboroztam az embereket az osztályozóra – biztosan emlékszel te is, Vágbesztercére szép számban eljöttek a drukkerek, vagy Várkonyra, amikor fontosabb meccset játszott az U19. Itteni srácok voltak, beszéltem velük, nekik nagyon sokat jelentett, hogy kijöttek a szurkolók, kijött Roberto megafonnal, volt dobos, drapik a lelátón, egyszóval szervezett szurkolás.
Ha most megnézed a DAC ificsapait, rengeteg az idegen, nem tudom elképzelhető-e hasonló, talán csak a szülők és ennyi. Abban az időben a családias közeget maguk a szurkolók jelentették, akik heti szinten találkoztak, szurkoltak, majd leültek, megittak 3-4 sört – bár én sosem söröztem –, és beszélgettek. És ehhez nem kellett modern stadion sem.
Imádtam fotózni is, de aztán beállt egy – mondjuk úgy – törés, és 2016 júniusában felmondtam a klubnál. Nem azért mert fel akartam mondani, abban a számomra nehéz helyzetben ezt a lépest láttam jónak. Szerettem, amit csinálok, ezért a mai napig ez egy fájó pont az életemben. Múltkor valaki megkérdezte, ha hívnának, visszamennék-e a DAC-hoz, és meg mondom őszintén: nem tudom a választ. Falusi meccsekre járunk a családdal, ez a vasárnapi program. Fiam imádja, ott tud futkározni, miközben a férjemmel nézzük a meccset, szotyolázunk…
Gábornak hívják ugyebár, és két gyönyörű családotok született: Gábor és Luca. Más lett az életed, de a DAC a szívügyed maradt. Mit adott neked a szerdahelyi foci, a klub, vagy maga a szurkolói közeg?
Megtanított arra, hogy mit jelent a helyi csapatnak szurkolni, milyen lokálpatriótának lenni. De egyszersmind milyen egy közösséghez tartozni, ami elfogadó – ez nagy szó, mert a mai világban kevés olyan közösség létezik, ami ennyire elfogadó.
Mindegy volt, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, egy volt a cél: belépsz a stadionba és szurkolsz a csapatodnak! Sosem volt abból gondom, hogy nő vagyok. Én voltam és a mai napig én vagyok a Fortuna Liga egyetlen női fotósa, sokat kaptam a DAC-tól akár a lelátón, akár mint fotós. Akárhová megyünk a családdal, mindig mondom a fiamnak, hogy ebben a stadionban voltam, meg abban is, bejártam az országot.
Jelenleg, ahogy látom a DAC-ot, miközben pontosan tudom, mik voltak az ígéretek, amikor átvették a klubot: nagyon átment az egész valami másba, a bizniszbe,
de hol vannak a fiatalok a csapatból, a mi fiataljaink, mert fiatalból van akármennyi, de a mieink, akik az ígéret szerint be lesznek építve a csapatba. De hova? Kiből lesz az új Straka Gabi, Szabó Otti?
Voltam, illetve voltunk a férjemmel azóta DAC-meccsen, amióta – ahogy fogalmaztál – megváltozott az életem. Ha olyan közeg lenne, simán kivinném a fiamat is, de ő nem az a leülök típus, ebben a stadionban pedig már ülni kell. Régebben is felnőttek gyerekek az álló tribünön, nem esett semmi bántódásuk. Vedd a Vlado fiát például, mindenki a sajátjaként vigyázott rá. DAC-szurkolók vagyunk – maradtunk, apósom például még Észak-Íroszágba is elutazott nemrég a Cliftonville elleni találkozóra, de bennem ott van az a de… És amit keresek, azt ahogy említettem, jelenleg faluhelyen találom meg.