FOTÓK: SZERZŐ, SZABÓ PÉTER PÁL (1)
Sűrű köd telepedett éjszaka a városra, gyakori, az évszaknak megfelelő jelenség. Kellemetlen, és nemcsak azért, mert nem lát az ember az orráig sem, hanem mert a lehullott faleveleket síkossá teszi a szitáló köd. Hallani, ahogy kopognak rajtuk az apró cseppek, a ködnek egészen más hangja van, mint az esőnek. Tompább, mégis morajlóbb, a bőrömön érzem a leszálló apró, de szúrós, hideg ködcseppeket. Szeretem az őszt, viszont ezt a részét nem annyira, pedig ebből jut a több. Éjjeli műszakban szinte csak ez van, a tejfehér áttetsző semmi, melyben eltorzulnak az idomok, de főleg hosszúság meg a szélesség arányok.
Az ember azt gondolná valamire, hogy az tíz méter, de nem, mivel a köd csalja a távolságot, a vonat pedig közeledik, mégsem bír megérkezni. Végül az a ködös tíz méter tulajdonképpen volt vagy száz is, mert bezzeg a fényt jól vezeti a sötétben, ugyanakkor a hangot viszont tompítja. Tolatás közben, azt inkább már nem is mondom… az ellökött, kivilágítatlan vagonok gurulnak a semmibe, és roppant nehéz megállapítani, hol állnak meg. Van-e határ, avagy sem – mi így mondjuk, ez amolyan vasutas szleng. Nincs mit tenni, a vagon után iramodok, a határkő a lényeg, azt kell figyelnem, az mutatja meg, elférnek-e egymás mellett a vagonok. Annyira mégsem idegesítő, ha megszereted, akár még élvezettel is csinálhatod.
Úgy érzem, néha az emberek sem férnek el egymás mellett, mert fittyet hánynak a határokra.
A sínek fölé ágaskodó vasúti lámpák fénye ilyenkor lepelként teríti be a tájat, megvilágítja az égboltot, az egész város egy hatalmas fényforrás lesz. Olykor azt kívánnám, bárcsak ne lenne fény, mert rettentően bezavar! Nagyon sokan nem szeretik a ködöt, merthogy félelmetes, nyálkas és depis, pedig van egy roppant jó tulajdonsága is: eltakarja mindazt, amit nem szívesen látunk, és nem láttatja velünk, amit szeretnénk inkább odaképzelni. Mikszáth Kálmán gondolata jut eszembe róla:
„A babona keresi a ködöt, a köd vonzza a babonát. Ezek ketten osztoztak meg a prédán.”
A ködben nem látszik az út szélére kidobott szemét, a ködben az ember hajlamos megfeledkezni a rossz dolgokról. Alapjában véve nagyon kevés külső inger ér bennünket, és van időnk elgondolkozni, akár otthon, akár a munkahelyen. A gondolatokat nem tereli el semmi, nyugalom árad szét, és belül a homály ellenére minden kitisztul. Két kerek évfordulóra gondolok éppen, az egyik a napokban volt, a másik a héten lesz. A bősiről apám jut eszembe, a kultúrházi jubileumról pedig naná, hogy a nagyszüleim. Egyikük sincs már, de kedves dolog, hogy megint van mihez viszonyítanom őket…
Közben megérkezik a váltás, Peti kocsival begördül a bakterbódé mellé. Letelt a „tizenkettes”, átadom a szolgálatot. A kolléga is a ködre panaszkodik:
– …jön velem szembe az úton, mert ő bátor és előzködik, hát én nem vagyok annyira bátor ilyenkor. Elvakít a fényszórójával, pedig amúgy is alig látok valamit… Alig vettem észre a biciklist mellettem, nem volt kivilágítva, fényvisszaverő mellény meg minek, ugye? Felelőtlenek az emberek…
Petinek jó szolgálatot kívánva indulok haza, a köd még mindig nem tágít mellőlem. Volt elég időm megszokni, huszonöt évem munkája van benne. Ezek a ködös reggelek amúgy is folyton egyformák. Otthon egymást váltjuk a feleségemmel, én érkezem, ő távozik. A pénz nagy úr, a munka pedig nemesít. A gyerekek alapból bölcsödébe mennének, csakhogy összeszedtek valami vírust. A doki szerint a „közösség ereje”, ki kell fejlődni az immunrendszernek, nem létezik erre csodaszer. Már második hónapja ez megy, valójában azzal kezdtük, hogy otthon maradtak, mert megbetegedtek, mielőtt még látták volna belülről a bölcsit. Ez is az ősz kérem. Abban a ködben biztos jóvilág van a vírusoknak, szerintem ezeknek a nyavalyásoknak igazi Hawaii lehet. Tudományos módon bizonyították, hogy ülnek a ködcseppen és szürcsölik az ananászos koktélokat maguknak…
Felöltözünk, megyünk kontrollra. Nem javulnak, hiába mondom, hogy kéne valami jó cucc, de mostanában úgy irtózik az orvostudomány az antibiotikumoktól, mint az örömlányok a templomi gyónástól.
Bezzeg, mikor én voltam gyerek, úgy ettük a Penicillint, mint a Lentilkyt. Egy szem orvosság, egy szem piros Lentilky, délben sárga, este zöld. Hogy probiotikumok? Dehogy voltak probiotikumok, nem azt mondom, hogy nem fejlődött az orvostudomány azóta, anno az én taknyom pont úgy a térdemnél lógott, mint az övék most. A váró tele, a gyerekek nekiállnak játszani, már jól ismerik a terepet. Apa közben belehallgat a várótermi „folklórba”. Egy anyuka szintén két gyerekkel várakozik, kezében mobiltelefon, a nagyobbik kölyök pedig megszólal:
– Anya, játszhatok a telefonoddal?
– Nem, mert lemerül és nem tudom felhívni apádat, ha végeztünk!
Eltelik egy kis idő, anyuka közben bőszen nyomkodja tovább a kütyüt, néha elindul egy-egy rövid videó is a Facebookról. Tudják kérem, ahogy görgetik felfelé a mobiljuk érintőképernyős kijelzőjét, és elég a másodperc töredéke, hogy spontán megszólaljon. Én speciel utálom ezt a funkciót, általában lenémítom, de létezik olyan opció, hogy a videó nem indul el automatikusan… Közben a gyerek csak nem tágít:
– Anya, játszhassak a telefonoddal?
– Nem, mert lemerül és nem fogom tudni, mikor jön a busz! – ő persze továbbra is nyüstöli, a gyerek egyre türelmetlenebb…
Szerencsére az enyémek jól elvannak a papírtéglákkal. Néha besegítek, ha nem látom elég stabilnak az építményt, s közben arra gondolok, hogy vajon mire itt végzünk, felszállt-e már kint a köd…?