A cikk megjelent a Klikk Out 2022/10. számában. Szerző: BT Fotók: Pixabay.com Lehet másképp – Szülés-élmény (1. rész)
Az a típusú ember vagyok, aki vonzza mások (akár idegenek) közvetlen megnyílását. Bár azt a tanácsot kaptam, hogy szülésem előtt már ne hallgassak negatív szülésélményeket, hanem koncentráljak befelé, a saját pozitív élményemre, ez valahogy személyiségemből fakadóan elkerülhetetlen volt. Be kell vallanom, hogy még élvezem is és szeretettel hallgatom meg mások történeteit, még ha nem is kellene beleérzéssel, de ez valahogy máshogy nem megy.
Mire én eljutottam a szülésig, rengeteg különféle katasztrófatörténettel találkoztam. De valahogy úgy voltam velük – mint a könyvekben mások történeteit olvasva –, hogy igyekeztem empatikus odafigyeléssel meghallgatni, de nem azonosultam velük.
Elkülönítettem magamtól mások személyes történeteit. Talán ezek is segítettek a saját első negatív szülés-élményem feldolgozásában: a nem-vagy-egyedül, a mással is megtörténhet, a még rosszabb is van érzés, ez csak a múlt…
És akkor koncentráljunk a jelenre. Arra, hogy lehet másképp. Minden éjjel előkerült a kis fülesem, és hallgattam a vizualizációs meditációs hanganyagokat.
Vasárnap éjjel kezdődött: ugyanúgy, mint az első szülésnél, elkezdődtek a fájások. Először jóslófájásoknak hittem (a jóslófájásokat, az-az Braxton-hicks fájásokat az különbözteti meg a valódi fájásoktól, hogy rendszertelenek és gyengébbek, mint a vajúdási fájások). Csakhogy nekem 10 perces időközönként érkeztek a fájások, viszonylag rendszeresen. Előző tapasztalatomból kiindulva tudtam, hogy nem kell pánikolni, van idő még. Olvasgattam a már szinte kívülről ismert könyveimet, meditáltam, hangolódtam, figyelgettem a fájásokat, aludni viszont már nem tudtam. Hajnalban keltettem páromat, hogy már órák óta figyelgetem a rendszeres fájásokat. Ő elsőre megijedt: „de hisz még van 3 napunk a dátumig, ilyen korán???!!!” Túl az első meghökkenésen, hívtuk anyukámat, a segítséget a nagyobbik gyermekhez, aki apukámmal és óriási adag izgatottsággal együtt érkezett. Szerintem sokunk közül én voltam a legnyugodtabb.
A fájások továbbra is 10 percenként érkeztek, viszont nem erősödtek. Így elbizonytalanodtam az indulásban. Jeleztem a helyzetről a szülésznőnek, akit felfogadtunk. Ő viszont csak két óra múlva válaszolt. Sajnos azt, hogy nem tud bejönni velünk a szüléshez, mivel nem érzi jól magát, de én nyugodtan menjek be. Nem sokkolt le a válasza, pedig bizalommal fordultunk hozzá, de valahogy olyan energiát éreztem kibontakozni magamban, hogy ha kell, akkor megcsináljuk nélküle: nem ezen fog múlni. Fő a reziliencia, még egy ilyen kiélezett helyzetben is. (Megjegyzés: szülésem végül a fogadott bába nélkül zajlott le.)
A 10 perces fájásokkal végül délutánig vártunk, mert nem erősödtek, de mivel nem is múltak, ezért hétfőn délután végül úgy döntöttünk, elmegyünk Hainburgba szülni. 🙂 A 38. heti vizsgálatról ismerős volt a parkoló elromlott sorompója, a felújítás miatt elbarikádozott főbejárat, a készséges portások. Ami különbözött, hogy egyedül kellett felmennem a vizsgálóba, mivel mint utólag megtudtam, épp szülés volt, így a páromnak lent kellett várakoznia, ez egy picit elbizonytalanított.
Egy anyukámra emlékeztető szlovák szülésznő vizsgált, aki épp szültetett is párhuzamosan. Szívhangra tett és megvizsgált, közben elment, hogy még a placentát megszültesse. Mindezt a legnagyobb természetességgel közölte.
1 órát lehettem a vizsgálóban. Az eredmény hasonlított az első szülésemnél tapasztaltakhoz. Fájásaim ugyan voltak, de sajnos nem kezdtem el tágulni. Itt viszont ahelyett, hogy felgyorsították volna a folyamatot, azt javasolták, ha nem akarok még órákig a kórházban vajúdni, mert az sem biztos, hogy beindul a szülés, menjek haza és egyek, pihenjek, várjak.
Hú, de jól esett, hogy ez is egy opció. Hogy hazamehetek. Megkérdeztem, hány perces fájásokkal jöjjek vissza. A szülésznő azt válaszolta, öt perces már jó lesz, amikor majd fújtatni fogok már a fájdalomtól, mint egy bika. Akkor még viccesnek tűnt a válasza.
Visszamentem a portánál várakozó páromhoz, hogy mehetünk haza, még nem jött el az idő.
Otthon kedvemre való vacsorát készített nekem az uram: spenótos tésztát. Közben járkáltam, pihentem, zuhanyoztam, befelé figyeltem és egyre nagyobbakat sóhajtoztam a fájásoknál. Végül párom mérni kezdte az időközöket. Rövid idő alatt eléggé felgyorsultak az események, mivel 5 perces fájásaim lettek. Mire a párom azt mondta, ezzel nem viccelünk, visszamegyünk.
Így történt, hogy néhány órával a hazaérkezésünk után, másodszor is elindultunk szülni Hainburgba. 🙂 Ezek a fájások már jó ideje 5 percesek voltak és erősödtek. Úgy tűnt, innen már nincs visszaút. Minden 5 percben megfeszültem az autó anyósülésén, majd próbáltam a lazításra, légzésre koncentrálni, hogy engedjem a tágulást. Ez egyre nagyobb fájdalommal járt. 10 után indultunk el este, az út 38 percig tart, maradt még egy órácskánk éjfélig, ekkor van ugyanis a váltás. (Bár a hainburgi szülés állami kórházban zajlik, de biztosítás nélkül, ezért tudni kell, hogy minden megkezdett éjféltől fizet a páciens. Az árak nyilvánosan elérhetőek, viszont az ausztriai viszonyokhoz mérhetők.) Ebből kiindulva úgy döntöttem, hogy inkább az autóban hallgatok végig egy 53 perces meditációt és próbálom átlélegezni a fájásokat éjfélig. Ez egy kissé groteszk jelenet lehetett kívülről, ha belegondolok, de akkor kimondottan jól esett az autóban „nyugodtan vajúdni” (oximoron).
Végül 3 perces fájásokkal 0:04-kor érkeztünk a jól ismert portára, fújtatva, mint egy bika, ahogy a szülésznő megjósolta. Utunk egyenesen fel, a vizsgálóba vezetett, ezúttal párommal együtt. Egy új, osztrák szülésznő fogadott. Itt mindenki bemutatkozik, kedves, tapintatosan kérdez és figyel. Megvizsgált: 6-7 cm-re voltam nyitva és szívhangra tett, ami szintén fájásokat mutatott, ezúttal igaziakat.
Ezután egy kedves fiatal nővér, kikérdezett ismét. Vele már másodszor találkoztam, mert délután is ő volt szolgálatban. Átkísértek a vajúdóba. Az ajtóban a szülésznő javasolta, ha kedvem tartja, vehetek egy forró fürdőt, szerinte jól fog esni. Ebből már sejtettem, hogy a kádas szülésre nem lesz időm.
A férjem végig velünk volt. A zuhanyzóban tartotta a ruháimat, meg bennem a lelket. Kissé aggódott, nehogy zuhany alatt szüljek meg, ugyanis a meleg víz hatására fokozódott a fájások erőssége, de jól esett fél órát ott vajúdni.
Addig a szülésznő tapintatosan magunkra hagyott, gondolom, előkészítette a szülést. Mikor kijöttem a zuhany alól, már erőteljes hangokkal kísért vajúdással, megkérdezte, hogy milyen pózban szeretnék szülni az ágyon. Zavaromban hirtelen válaszolni sem tudtam, csak visszakérdeztem, hogy miért, milyenben lehet. Így indult el a röpke 45 perc, amit az ágyon a szülésznő és a nővér javaslatára, valamint belső hangom sugallatára különböző pozíciókban töltöttem. A férjem társaságában, aki mindenben a segítségemre volt: volt, hogy két kontrakció között müzlivel vagy szőlővel kínált, volt, hogy meditációt állított be a telefonról a szülésznő javaslatára, volt, hogy a homlokom törölgette, vagy épp a keresztcsontom masszírozta. Mindezeket a szülésznő és nővérke gyengéd, empatikus javaslatára. Sőt, azt is felajánlották neki, hogy felugorhat a szülőágyra és hátulról megtámaszthat.
Szülés-történetem kedd hajnali 2:14-kor ért véget.
Úgy éreztem, az idő leállt és a világ körülöttünk forog. Ez a két ember odaadóan és teljes hittel értünk dolgozik, azért van ott, hogy segítsenek bennünket a nyugodt és háborítatlan szülésben. Egy percig sem éreztem elbizonytalanodást a hangjukban, egymás között diszkréten, halkan németül beszéltek, míg hozzánk automatikusan angolul szóltak. Még akkor sem éreztem pánikot a levegőben, amikor a többszöri kitolással sem sikerült megszülnöm a lányom. Végig hittek bennünk. Hála nekik, de azért persze a kitartóan küzdő anyának és babának és odaadóan segítő apának is, sokszori próbálkozás után kitapinthattam az éppen kibújó fejecskét, ezzel épp annyi erőt kaptam, hogy világra jöhessen gyermekünk.
Minden szinte úgy alakult, ahogy elképzeltem: medikális befolyásolás nélkül, kellemes, baráti közegben, támogató szülésznővel és nővérkével.
Az orvossal csak a gátsérülés ellátásánál találkoztam, aki azzal viccelődött, hogy visszajöttem, mert mint kiderült, ő monitoron látta a délutáni vizsgálat eredményeit is, mikor hazaküldtek.
A babánkat a születése pillanatától rám helyezték. A szoptatós nővér rögtön segített is a szopizással. Megvárták, míg a köldökzsinórban pulzál a vér, majd elvághattam a zsinórt. A születése első pillanatától kezdve a mellkasomon pihent, csak akkor vitték el, mikor megmérték a súlyát, de ahhoz is előtte engedélyt kértek.
Szülés után néhány órával már otthon voltunk. Nem mondom, hogy leányálom volt elgyalogolni a parkolóig, majd otthon fel az emeletre, aztán két nap múlva kétszer is bejárni vizsgálatok miatt az otthoni kórházat, de abban teljesen biztos vagyok, hogy megérte.
Hogy sikerült felülírni egy pozitív szülés-élménnyel az elsőt. Hálás vagyok, hogy nem adtam fel, pedig akadályok akadtak bőven, de végül minden a lehető legjobban alakult.
Mindenkinek hasonló szülést kívánok. Higgyetek abban, hogy a szülés élmény is lehet. A szülés utáni napokban mérhetetlen energiát tapasztaltam, ahelyett, hogy fáradt, kimerült lettem volna, úgy éreztem, miénk a világ. És elindultunk az új családdá formálódás közös útján…