FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Riportsorozatunk vendége ezúttal a DAC vásárúti közönségének egyik oszlopos tagja, Csölle Ferenc. A sportszerető, 75 esztendősen is aktív Feri bácsival a Trencsénben 4:0-ra megnyert mérkőzésünk másnapján szülőfalujában találkoztunk…
Trencsénben a helyszínen szurkolta ki a győzelmet, úgy tudom, nem ez volt az első idegenbeli mérkőzése?!
Picit döcögősen kezdődött az első félidő, de a srácok harcoltak, aztán bejöttek a cseréink és fellendült a csapat játéka. Nyilván közrejátszottak a kiállítások is, majd Kalmár döntésre vitte a dolgot és sikerült győznünk. Elég sokan voltunk, nagyon jó volt az atmoszféra – én ezt szeretem, legjobb a helyszínen szurkolni, a televízió nem adja vissza úgy a hangulatot. Minden meccsre – ha tehetem – elmegyek, otthon és idegenben is. Van egy partink, Egon a pilóta, neki van megfelelő autója a hosszabb utakra. Jön Milán, Rezsi, Vlado és én – így öten, jó társaság, én vagyok a legöregebb, picit megfiatalodok köztük.
Előre megbeszéljük, hogy megyünk-e, Milán vagy más beszerezi a jegyeket, nekik jobban kézútjukban van a stadion. Az otthoni mérkőzésekre felváltva utazunk Vásárútról, egyszer az egyik, másszor a másik vezet. Egy órával előbb érkezünk, megnézzük a csapat bemelegítését: akkorra már eldőlt, hogy ki lesz a kezdő tizenegyben, azok külön dolgoznak a többiektől. Aztán vagy tetszik, vagy nem, néha változtatnék rajta, de ez végül is az edző dolga…
Összességében mióta vallja magát DAC-szurkolónak?
A nyolcvanas évek elején kezdődött, akkor még a Majoros, Audi, Tóth Laci-féle csapat játszott… Liba, Šrámek, Vahala, Hodúr, Pavlík stb. Rudo Pavlíkkal volt egy személyes találkozásom is, operálták a lábát, én meg az unokám után voltam látogatóban. Mondom neki:
– Én ezt az embert ismerem, ez Rudo Pavlík – nézem, tényleg ő az.
Megörültem neki, beszélgettünk, erre másnap ismét megyek látogatóba, Rudo pedig megajándékozott egy sállal. Minden hazai bajnoki meccsre eljártam, eleinte a kintiekre nem annyira.
A mezőgazdaságban dolgoztam, hétvégén mindig akadt munka, viszont úgy rendeztük, hogy legalább a hazai találkozókra eljusson az ember.
Azok az évek nagyon megfogtak, mert jól ment a DAC-nak, megnyertük a Csehszlovák kupát, játszottunk a Bayern Münchennel. Mindig hatalmas nézősereg előtt játszottunk, ha későn mentem, már elfoglalták a helyemet. 6-8 ezren is összejöttünk, a Bayern ellen meg rengetegen, 15 ezer felett. Értékes volt a csapatunk, a sportvezetők, Weisz Misi bácsi elintézett mindent. Hozta a játékosokat, egyszer az a szóbeszéd járta, hogy jön a Mičinec:
– Mičinec? Már hogy jönne az el Prágából Szerdahelyre!? – mit ad Isten, Misi bácsi elhozta!
Amikor kiestünk a második ligába, akkor is eljártam, Radványi Miki volt az edző. Nem sok nép járt abban az időben, a B-közép üres volt. Egyszer kartonfigurák „ültek” a székeken és ki volt írva eléjük, hogy: „Ezeknek játszhattok így!” Én akkor is bíztam a csapatban, hogy visszakerülünk a legfelsőbb osztályba. Nagyon rossz idők voltak, a stadionban nem volt melegvíz, fűtés… le a kalappal a srácok előtt, hogy mégis sikerült kivívniuk a feljutást.
Akkor is, most is vérbeli drukker voltam, annak idején fociztam is Vásárúton, aztán megsérült a térdem és abba kellett hagynom.
Jó csapatunk volt, a járásiból feljutottunk az 1.B osztályba. Gyerekkoromtól kezdve focibolond vagyok, nem lehettem ligás játékos, akkor legalább ligás meccseket nézzek. Nagyon örültem, amikor Szerdahelyen első liga lett és mehettem. Nem kell elmenni messzire, a saját körünkben, a saját régióinkban vagyunk…
Ha pár mondatban meg kéne fogalmaznia riportsorozatunk alapgondolatát: mit jelent Önnek a DAC, miért jó sárga-kék drukkernek lenni? – mit mondana?
Életemben az első a család, a második a DAC! Minden meccs egy ünnep, úgy rendezem a dolgaimat, hogy meccsnapon ne legyen sok minden, csak arra koncentrálhassak, milyen lesz a foci. Vettem ereklyéket, sáltól kezdve a zokniig mindent, azokban járok DAC-meccsre.
Vannak drukkerek, akik mindig elmondják a csapatot, én kivárok. Ha egy helyzet nem megy be, majd bemegy a másik, nem kell mindig kétségbeesni. Trencsénben is megtört a jég, úgy volna jó, ha Kalmár minden meccsen kezdő lehetne, de az erőnléte nem engedi. Abban a pillanatban, hogy beáll, megváltozik a játék képe, a védekezésünktől a támadásig.
Szerencse is kell a focihoz, és főleg egészség, mert a sérülés mindig benne van a pakliban. Jó lenne, ha kialakulna az alap tizenegy, hogy megnyerhessük az őszi szezont, tavasszal meg a bajnokságot! Figyelem az ellenfeleinket is, hogy tudjak képet alkotni róluk, milyen állapotban jönnek hozzánk, vagy mi hozzájuk.
A vásárúti focival már csak itt-ott foglalkozok, néha kinézek, viszont van egy könyv a község sportéletéről, amihez én gyűjtöttem az anyagot – Sidó Franci bá, meg Brányik Sanyi bá’ írta meg. Kiöregedtem, vigyék a fiatalok a pálmát, annak idején teniszeztem is, manapság biciklizek, úszok, meg DAC-ra járok. Vejeméktől a hetvenesemre kaptam ajándékba kezdőrúgást, meglepetés volt, nem is tudtam róla. A Videotonnal játszottunk, Németh Krisztián vitt be a pályára, mondom neki:
– Ha már így alakult, nem akarok csak úgy belerúgni egyet a labdába, rávezetném a kapusra és berúgnám a gólt! – Krisztián mosolygott.
A bíró jelet adott, kicseleztem a fehérváriakat, a kapus is engedte a dolgot, berúgtam a kapuba a labdát. A DAC 2:1-re nyert, de a haverok arról beszélgettek aznap, hogy 3:1 lett, mert én is rúgtam egy gólt…