Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével
Baj van, ég a kultúrház! A nyolcadik emeleti balkonunkról nézve lehetett volna akár a Kék Duna áruház is, de egy telefonhívás megerősítette – nagyanyámmal beszélt az anyu. Sűrű fekete füst gomolygott, majd kiszürkült, aztán kifehéredett. Elmentünk megnézni közelebbről, mi történt. Persze csak kívülről az utcáról láttuk, hogy sok mindent nem láttunk, csak azt, hogy sürögnek-forognak az emberek az épület körül.
A kultúrház előtti parkban éppen abban az időben folyt a Három Grácia szökőkútjának építése. Fel volt túrva minden és körbekerítve a terület. Tízéves voltam akkor, egy tízéves gyereknek már megvan a magához való esze, hogy összerakja a képet a fejében. Ennyi év elteltével bár az emlékek megkoptak, de vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. Néha joggal tekintünk nosztalgiával a múlt rendszerre, arra, hogy mindenkinek volt munkája, és arra, hogy tisztaság meg rend volt az utcákon.
Végtére is teljesen mindegy, milyen izmus vagy demokrácia, a hatalom az hatalom marad, a szegény ember pedig vízzel főz.
1986. november 7-ét írtunk, aki gyorsan olvasta a dátumot, ugorjon vissza a mondat elejére. November hetedike ma már nem sok mindent mond a fiatalabb generációnak. A múlt rendszerben nem a húsvétot meg a karácsonyt – azért a Télapó minden évben eljött a kultúrház elé, és „öntözni” is jártam a mamához – tekintették az „igazi” ünnepnek, hanem a május elsejét, meg ez a Nagy Októberi Szocialista Forradalom napját. Igen, nem elírás, októberi történet novemberben. Valamit kombináltak a naptárral a szovjet testvérek, aztán ez jött ki belőle. Hagyjuk inkább…
Leégett a VMK színházterme, nagy titkolózás volt körülötte, mert a dátum miatt azt gondolhatták, hogy valaki vagy valakik a szocializmus kipárnázott útját szeretnék eltéríteni.
Közben legjobb tudásom szerint annyi történt, hogy a színházterem tetőterének világításán valamit szereltek – hegesztettek is talán, ha jól emlékszem. Valószínűleg szárnyra kapott egy kóbor szikra. Igazából sosem volt ez leírva sehol, csak hallottam olyantól, aki látta, amint az egyik ember mondja a másiknak. Kb. így. A szervek és a párt komolyan vették a dolgot, kitartó gyanakvással tekintettek az esetre.
Rendőrségi kihallgatások és zaklatások jöttek, melyek nagyapámat sem kerülték el.
Sosem mutatta ki, mert erős ember volt, kemény, mint a szikla, de megviselték a történtek. Az, hogy a szervek a bizonyítékok keresése közben nem válogattak a módszerekben, és kitartottak a saját verziójuk mellett, miszerint szándékos gyújtogatás történt. Talán ebbe betegedett bele a nagyapám is, vagy a sok cigi tett be neki, nem tudom? Csupán azt, hogy csaknem napra pontosan két évvel a tűzeset után itt hagyott minket…
Ha már az imént szó esett május elsejéről: az 1977-ben átadott kultúrház a múlt rendszerben a pártpropaganda egyik legfőbb eszközének számított.
A gigantikus szocreál építmény helyét kellő áttekintéssel választották ki, hogy mindenkor és mindehonnan látható legyen. Ehhez a Lenin- és a Csillag utcák köze lett a legmegfelelőbb helyszín a városban, az előtte elterülő park pedig szinte beszippantotta magába a tömeget. Nem véletlen, hogy az idők során minden nagyobb rendezvénynek, eseménynek, tüntetésnek a kultúrház előtti tér adott otthont.
A felvonulások alkalmával az a dísztribün, ahonnan a legfőbb elvtársak üdvözölték a május elsejei ünnepségek résztvevőit a kultúrház mellett, illetve a Járási Nemzeti Bizottság székháza előtt került felállításra.
1980-ban az első járási Spartakiád résztvevői is a felvonuló tömegben masíroztak. Megtervezni sem lehetett volna jobban és szebben a jelenetet, az egész országban híre ment, hiszen a televízió is közvetítette. A híradások központi témája éppen az új (akkor már hároméves) szerdahelyi kultúrpalota volt…
Ha már említettem a Télapót, íme egy történet:
Ugyan nem állítottak betlehemet, ahogy mostanság, viszont abban az időben a tél még tél volt. Egy alkalommal hatalmas szánon érkezett a kultúrház elé a Télapó. Határozottan emlékszem, hogy nem kerekei voltak a szekérnek, a lovak prüszköltek, párás leheletük, mint a gőzmozdonyé szállt felfelé a zimankóban. Nagyapám megsimogatta a fejem, majd odasúgta:
– Neked biztosan fog jutni cukorka, mert én ismerem az „öreget”, és szóltam pár szót az érdekedben.
Mondanom sem kell, mekkora dolog volt ez akkor, na de honnét ismerhette vajon a papa a Télapót? Később megtudtam, hogy ugyanez a Télapó mennyire kedvelte az éjszaka fényeit! – nyugodjék Tilajcsik Imiről van szó természetesen…