Aki volt már életében nagyon mélyen, valószínűleg érezte, hogy eljutott emberi erejének a végére. Érezte, hogy nincs tovább, nincsenek mélyebb szférák, ennyi volt.
Mélyen lenni rossz. De amikor túl vagy rajta – mert hidd el, túl leszel rajta – akkor már jó. Sőt! Kifejezetten hálás leszel azért, hogy megtörtek. Kettéroppantott, szétforgácsolt, felperzselt, megolvasztott a nagy élet. Betört a sorskerék. Nagy mélyeket megélni nem jelenti azt, hogy ott fogsz maradni, hogy nem juthatsz már ki onnan, hogy neked ennyi jutott és kész. Innen fogod a legnagyobb távot megtenni felfelé, afelé a magasság felé, amit eddig áhítottál. Annyi különbséggel viszont, hogy az apró örömöknek sokkal hatalmasabb súlyuk lesz. Kicsi boldogság is elég lesz ahhoz, hogy elégedett, sőt, egyszerűen boldog legyél.
Persze valódi mélységek nélkül is megélhetsz valódi magasságokat. Nem lehet kizárni, hogy nehéz pillanatok nélkül is igazán boldog lehet valaki. Mégis, valahogy melegebb színe van annak a boldogságnak, ami valami másnak a hamvaiból született. Máshogy tükröződik az a mosoly, mely egy könny áztatta arcon ragyog. Másképp állunk bele egy összecsapásba, ha tudjuk, eleve vesztesnek könyveltek el és ugyancsak másképp élünk, ha tudjuk, nem sok időnk van mindent beleadni.
Félelmetes az élet, ha felismerjük, hogy hatalmas mélységek és rettentő magasságok közt kell egyensúlyoznunk. Túl szűk az ösvény ahhoz, hogy folyamatosan azon töprengjünk, menjünk-e tovább, vagy sem. Arra várunk, mikor jutunk el végre egy nagyobb tisztásig, vagy egy kedves erdőig, ahol az oltalmat adó fák alatt megpihenhetnénk. Hogy feltehessük a kérdést: akarjuk-e? Akarom-e ezt az ösvényt, akarom-e ezt a sétát, akarom-e ezt az életet, amit most élek. A kérdés talán az, honnan tekintünk a magasságba és honnan a mélybe, az, hogy a kettő közt éppen hol állunk. Még a végén kiderül, hogy a legjobb helyen vagyunk, ahol lehetünk.