Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Nagy Gabriella és István
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Miért járnak a családok DAC-meccsre? Erre a kérdésre már vagy ezerféle válasz elhangzott, viszont a következő mondat talán még egyszer sem: „Mert jót tesz a léleknek!” Rovatunk mai vendégei Nagy Gabriella és István – újfent egy szimpatikus dunaszerdahelyi házaspár.
A felvezető beszélgetésben szóba került az 1986-os esztendő, mint egy meghatározó dátum. Kezdjük tehát itt a történetet.
Gabriella: Így van, hodosi származású vagyok és ebben az évben költöztem Dunaszerdahelyre, egy akkor újonnan átadott lakótelepre. A volt férjem eléggé jártas volt a fociban, így kerültem el DAC-meccsre is – többek között a Bayern elleni találkozóra. De említhetném akár a kilencvenes évek elején lejátszott DAC-meccseket is. Hatalmas tömeg, nagyon hideg volt ’88 november elején, jól megfagytunk, mégis felejthetetlen élményt jelentett a müncheniek elleni UEFA-kupa mérkőzés. Azokat a játékosokat szinte kivétel nélkül ismertem: Mičinec, Kapko, Liba, Šrámek, Szaban Tibi – a mostaniakat már nem annyira, változnak az idők. Változik az életünk is, voltak időszakok, melyek kimaradtak. Elváltam, majd ’96-ban összejöttünk a jelenlegi férjemmel. István szintén nagy futballfanatikus, bár focizni nem focizott, de Patonyban – ahonnét származik – egész életében a labdarúgó egyesület körül tevékenykedett.
István: Másodedzője, csapatvezetője voltam a dióspatonyi ifiknek, továbbá dolgoztam az A csapat mellett is. Ha kellett rendezői funkcióban, de mindig a dióspatonyi labdarúgás körül mozogtam. Ifjabb koromban viszont a nagybetűs focit főként a pozsonyi Inter jelentette számomra…
Gabriella: Más sportág sosem fogott meg, a focit akár a televízióban is megnézem. Amikor felépült az új stadion, kiváltottuk a bérletünket. Nem számítunk kemény drukkereknek, viszont ugyanúgy énekelünk, szurkolunk.
Sőt, a bérletet eleve a sor szélére kértem, hogy ha felpattanok a székemből, legyen helyem ünnepelni a góloknál, zászlót lengetni stb. Elismerésem a B-közép felé, akik kitartanak a csapat mellett és mindenhová követik a DAC játékosait.
Nagyon tetszenek a koreográfiák, a trágár bekiabálások viszont nem annyira. Az, hogy néha kicsúszik az emberből egy-egy csúnya szó, hát Istenem… De amikor kórusban ilyen rigmust kántálnak, az egyáltalán nem szimpatikus nekem. Családok járnak, rengeteg gyerek, nem szerencsés dolog. De mondom, le a kalappal előttük, mert akkor is a csapat mellett állnak, amikor nem megy jól a játék. Minden elismerésem…
Nem egyszerű kivitelezni, hogy mindig, minden meccsen ott legyen a drukker, volt az ismeretségi körünkben, akinek erre ráment a házassága. Én ezt is meg tudom érteni, nyilván nem mindegyik feleség tolerálja – pláne, ha gyerekek is vannak –, hogy a férje, aki hétközben dolgozik és nincs otthon, a hétvégéken is kimaradozik a DAC miatt. Még ha otthon játszunk hagyján, de elutazni több száz kilométerre, az egész napos programot jelent.
Mi az, ami hiányozna az életükből, ha nem járhatnának focira?
Gabriella: Egyértelműen az életérzés. Sokszor fognak kérdőre a barátnőim, kolléganőim: Minek kell mindig kimenni és végigkiabálni az egész meccset? – a válaszom egyszerű: át kell érezni, meg kell élni azt a hangulatot. Bíró Tomi – a DAC hangja, fantasztikusan csinálja, amit csinál. Közösen énekelünk, elbeszélgetünk az ismerősökkel, biztatjuk a csapatot. A férfiak megbeszélik a taktikát. A férjem ért a focihoz, persze én is tudom, mikor mit kell nézni…
István: Öt-hat ezer „edző” szokott kint lenni a meccseken, mindenkinek van saját meglátása. Az AP-szektorban ülünk, pontosan rálátunk a kapura, az alapvonalra. Nemrég az Aranyosmarót ellen volt egy vitatott eset: bent volt a labda, nem volt bent? A játékvezető nem adta meg a gólt, pedig tisztán láttuk, hogy teljes terjedelmével bent volt a labda! Hiába futottak a partjelző után a játékosok… Vagy vegyük például a legutóbbi Slovan elleni meccsünket: azt az akciót, amiből kiegyenlítettek a pozsonyiak. Nem kirúgás kellett volna, hogy következzen, hanem nekünk járt volna szöglet! Rossz játékvezetői ítélet született, a pozsonyiak elfutottak és kiegyenlítettek.
A VAR-ról inkább ne is beszéljünk… Kérdem én, hol volt a VAR-bíró Pozsonyban, amikor az Abena letépte a Krstovićról a mezt? Senki sem látott semmit, mert a pán Očenáš volt a VAR főnöke, ő pedig köztudottan Szerdahely-ellenes.
Sokszor nem egyszerű a dolgunk, le kell győznünk az ellenfelet, a játékvezetői testületet és a komplett VAR stúdiót…
Az egyik kinti tévés találkozónkon, amikor a DAC helyzeténél lest intett a bíró, megmondta a szakkommentátor: Nem tudom, ki lehetett ott lesen, talán csak maga a partjelző – Sapara volt az a szakkommentátor, azt hiszem. Ilyen „apróságokon” múlik sokszor a sorsunk, rúgnunk kell három gólt, hogy abból legalább egyet megadjon a bíró…
Gabriella: Ezekben a részletekben a férjem nagyon otthon van. Azt is pontosan tudja, hogy három éve ki játszott kivel. Bennem legfeljebb az marad meg, hogy szakadt az eső és nyertünk.
István: Véget ért a mérkőzés, és mondja a feleségem: mekkora helyzete volt az ellenfélnek. Persze, igazad van! Nekik volt két helyzetük, nekünk öt, akkor ez azt jelenthetné, hogy nyertünk 5:2-re?! Csakhogy egyet sem rúgtunk be. Ugyanígy, hányszor buktunk már el győztes mérkőzést az utolsó utáni percekben? Lásd: Szakolca, Aranyosmarót.
Gabriella: Erre mondja a férjem, hogy a focit gólokra játsszák.
Úgy veszem észre, hogy Önök a lelátón (is) nagyszerűen kiegészítik egymást. Míg Gabriella a foci érzelmi részében vállal szerepet, addig István inkább szakmailag szól hozzá a történtekhez.
Gabriella: Ez teljes mértékben így van. Kinti meccsekre ugyan nem járunk, viszont Rózsahegyen voltunk egy alkalommal. Ez még 2018-ban történt. Annak a találkozónak nagy tétje volt: ha megnyerjük, kijutunk Európába. Kitaláltam, hogy menjünk el már pénteken és ott alszunk a városban. Mivel a vendégszektor már betelt, a hazaiak közé vettünk jegyet. A mérkőzés végén aztán rájöttünk, hogy nem mi voltunk az egyetlenek. A DAC győzött, és együtt ünnepeltük a csapattal. Az otthoni drukkerek mind hazamentek, csak mi DAC-drukkerek maradtunk ott, rajtuk kívül még jó páran a hazai szektorban is. Népünnepély volt az egész városban, mindenütt sárga-kék sálakat, zászlókat lehetett látni.
István: Lefújta a bíró a meccset, mondom a feleségemnek: itt is egy banda, ott is egy banda, ezek bakaiak, amazok nem tudom honnét, de tuti DAC-szurkolók. A harmadik gól után a hazai kemény mag hazament…
Gabriella: Nem tudom magamról elképzelni, hogy egész mérkőzésen álljak, viszont akkor ott Rózsahegyen eldöntöttem, hogy akkor is felugrok a gólunknál, ha emiatt a hazaiaktól kapok a fejemre.
Elcsíptem egy információt beszélgetés közben: annak idején a pozsonyi, illetve sok környékbeli magyarnak a pozsonyi Inter volt a csapata. István, ahogy említeni tetszett, Ön is Inter-drukker volt…
István: Pozsonyban minden meccsükön ott voltam, a Badala Pali… sok magyar gyerek játszott az Interben: Füle Püspökiről, Szikora Gyuri, Barmos Józsi… úgy hallottam, hogy a Slovan mostani edzőjének, id. Vlado Weissnek az édesapja is beszélt magyarul. A cipészmesterük a lég-kolóniai Janikovics Pista volt. Csak szólni kellett neki és mindig akadt helyünk a lelátón. Rajta keresztül intéztük Patonyban a gyepcseréket a kapuk előtt. Kijöttek az Intertől, kivágták a gyeptéglákat stb. – aztán egy alkalommal az Árpi bácsi, egy falubeli ügyes szaki lekoppintotta a szerkezetet… Patonyból Kalmár Laci is az Interben játszott – onnét jött ide a DAC-ba. Neki az öccse, Kalmár Gyuri szerintem még nála is jobb focista volt. Rengetegen jártunk a faluból az Interre, a mai napig figyelem őket, de amióta szerdahelyi lettem, már csak a DAC létezik! Persze Szerdahelyre azelőtt is bejártunk nagyobb meccsekre: Sparta ellen, Dukla ellen… A patonyi egyesületbéli kollégákat nem kellett sokat kérlelni.
Gabriella: A sport értéke mellett közösségépítő szerepe van a dunaszerdahelyi focinak.
Megvan a hétvégi program, eleve úgy alakítom a napomat, hogy minden egyéb dolgot délelőtt el tudjak végezni. Egy órával a kezdés előtt kötelező elindulni otthonról. Kisétálunk a stadionba, a férjem iszik egy fröccsöt, én egy almalevet…
István: Ha nem jutok ki időben, inkább ki sem megyek. Ez egy megszokás még a patonyi évekből. Ha ötkor kezdődött a meccs, négyre már kint kellett lenni, megbeszélni a dolgokat.
Gabriella: Ahol két férfi összejön, ott mindig van közös téma. Régen ilyen örök téma volt a katonaság, ma már nincs. Mi lehet még? Esetleg a nők, meg persze a foci. DAC-meccsre járni pedig minden alkalommal felüdülés, jót tesz a léleknek is!
Ez egy tökéletes végszó kedves Gabriella. Köszönöm Önnek és Istvánnak is ezt a tartalmas beszélgetést. Hajrá DAC!