Kis gyermekeim megszületése, na meg persze a Covid előtt jártam párszor az ázsiai kontinensen. Több országba is ellátogattam, belekóstolhattam picit a helyi ízekbe, szagokba, színekbe. Imádtam ezeknek az utaknak szinte minden percét, az idegen kultúrákkal való találkozás mindig mérhetetlenül izgalmas a számomra. Akár paradicsomi helyeken jártunk, akár a nagyvárosi dzsungel forgatagában, mindig az volt az érzésem, mintha valami mesébe csöppentem volna, és most, évekkel később visszaemlékezve sem tűnik másnak a dolog, mint annak: meseszerűnek. Valamiképpen ennek az érzésnek, hangulatnak a lenyomatát próbáltam megragadni a Hímporban, s ha sikerült, talán ti is éreztek majd olvasás közben valami egzotikus ízt a nyelveteken. Ha pedig tehetitek, látogassatok el arrafelé, életre szóló élményekkel lesztek gazdagabbak.
Sipos Janka: Hímpor
Férfitenyérnyi lepke az aszfalton.
Bonyolult minták, de csupa fekete-fehér,
szürke a szürkén, szemcsés régi film.
Évtizedek óta
halott, törékeny színésznők szívták
ilyen elmélyült kétségbeeséssel
a cigarettájukat, ahogy ez
a szárnyával csapdos, vergődik
az emberkavalkádtól felvert
porban. Látszik, hogy vége;
csatornába mossa majd a délutáni monszun,
jobb felső szárnyáról jókora foltban
hiányzik a festék.
Megbabonázva bámulom.
Gyanús és ínycsiklandó
szagok keveréke, idegen nyelvek
éneklő magánhangzói adják a
háttérzenét a közelgő pusztuláshoz.
Jó itt. Szeretem a káoszt, a hátamra tapadó szövetet,
a lusta hömpölygést, súly alatt reccsenő
műanyag székeket, térdek találkozását
a zsúfolt járdaszigeteken.
Csupa otthonosság ez a sosem ismert,
anyatejjel másoknak folyó szegényes Kánaán,
párás homálya érthetetlen rituálékon keresztül
fésüli ki az összegubancolódott idegszálakat.
Ezt, a felhevült test belső, hűvös nyugalmát kéne
hazacsempészni épségben, nem kagylóhéjként vitrinbe zárva.
